Hamuban Sült Pogácsa

 1.

      Túl hirtelen lett csend. Megijedt, mert azt hitte, megállt a forgásban. De nem, szerencsére továbbra is látta egyik szemével a Napot, másikkal a Holdat, attól függően, hogy hogyan kacsintott. Szeretett így játszani. Már régóta nem volt sok szép az életében, ilyen játékokkal próbált boldogságot csempészni a napjaiba. Szomorúan sóhajtott minden reggel és este, bár az neki egy és ugyanaz volt. Úgy érezte, hogy talán az ő hibája, megöregedett és nem dobog már olyan szépen a szíve, s talán innen már nincs kiút. S ekkor meghallotta az óceán csobogását, a hullámok hördüléseit, s valami melegség járta át újból. Nagyon régen nem hallotta. Túl sok volt a zaj. Már régóta alig kapott levegőt, de most mintha kicsit jobb lenne. Földanya felébredt s körbenézett, hogy vajon mi történhetett.

 

2.

     – Apa, siess már, mert elkésem az iskolából! – kiáltott Zsuzsi a gyerekszobából. 
     – Jó, jövök már, vedd a cipőd, kabátot, sapkát – jött a válasz a fürdőszoba felől.
Zsuzsi a szoba ajtajában állt csillogó szemmel, kabátban és mamuszban, hátán az iskolatáska, kezében egy alma, uzsonnára. Ebben a pillanatban megszólalt a duda:
     – Na, gyere, pattanj be pocok, aztán száguldjunk – szólt a sofőr, és leparkolt a szobaajtóban a kis piros műanyag autóval, amit a kislány még a harmadik születésnapjára kapott. A nevezett kislány, aki azóta már hétéves, boldogan ugrott be a kocsiba, vagyis hát apja hátára, és már indultak is. Végigszáguldottak a folyosón és a nappali ajtajában lefékeztek.
     – Épphogy ideértünk, ahogy szoktunk – mondta András, és nevettek mindketten.
     – Akkor szia este, jó dolgozást – mondta Zsuzsi és beszaladt az iskolakapun, vagyis a nagyszoba ajtaján, s lehuppant a székére. Elkezdődött a tanítás. Apa pedig továbbszáguldott a dolgozóba, vagyis a hálószobából berendezett irodába.

 

3.

   – Mi lenne, ha este lemennénk a tengerhez, ennénk pizzát és szaladgálnánk a parton? Ma olyan szép az idő – kérlelte anyját Maurizio.
   – Este, de szép is lenne, de nem lehet, tudod, este már nem mehetünk ki – felelte Angela szomorúan.
   – Azért mert AZ olyankor kint van, igaz? Az a valami, amitől félünk. Vadászik ránk, azt mondják – mondta Mauro dühösen.
   – Nem fog bántani, ha vigyázunk magunkra, csak ki kell várnunk, amíg elmegy – felelt az anyja szomorúan.
   – De pizzát azért eszünk?
   – Naná, de te gyúrod a tésztát! 
   – Hurrá, persze, oké! – kiáltott Mauro és máris boldogabb volt.

 

4.

       Aira korgó gyomorral ébredt, mint minden reggel. Még alig pirkadt, bizonytalan fény szüremlett át az ajtóként szolgáló szakadozott függöny résein. Öt húga még mélyen aludt, a piszkos matracon csak egyetlen homályos kupacnak látszottak, ahogyan kezüket-lábukat átvetették egymáson. Csendben, a nagy becsben tartott egyetlen nejlonzacskójukkal a kezében elindult a szemétdombra reggelit szerezni.
       Már két hete nem járt erre, lázas beteg volt, addig a húga jött ki a folyóhoz hajnalonta. Vagyis a hegyhez. Végülis mindegy is, hisz se a hegy nem igazi, sem a folyó – hatalmas szemétdomb, a lábánál pedig a végeláthatatlan szemétfolyó kanyarog. Minden gyerek a környékünkön ide járt ehetőt keresgélni a hulladék között. Olyan sokan szoktak lenni, hogy távolról szinte mozogni látszik a hegy, ahogy le-föl mászkálnak rajta. Most korán érkezett, még alig voltak páran fent. Ahogy át akart kelni a folyón, a szokásos gumiabroncs- gázlón, valami furcsát vett észre. Szabad vízfelületen csillant meg a kelő Nap fénye. Kicsi korában látott ilyet utoljára, de azonnal felismerte. Arra is emlékezett, hogy a folyóban valaha halak éltek. Ott volt a szájában az íz emléke, pedig vagy tíz éve hogy utoljára evett olyat. Leguggolt, készenlétbe helyzete a zacskóját, és figyelt. Hogy fog örülni a családja, ha egy hallal állít majd haza…

5.

      Chen felnézett az égre és hirtelen elkapta a tekintetét róla. Valami mintha beleszúrt volna a szemébe, olyan érzés volt. Fekete foltok táncoltak előtte, pedig be volt csukva a szeme.  – —- Anya, anya! Valami van fent, ami bánt, valami nagy és sárga és éget! Mi az?!
   – Az a Nap, kisfiam – suttogta meghatottam az anyukája. – Utoljára akkor láttam, amikor annyi idős voltam, mint te most. Nem értem, hogy lehet ez…
És volt még valami, amit évtizedek óta nem érzett. Óvatosan levette a maszkját, amit évek óta hordaniuk kellett, különben megfulladtak volna. Vett egy mély lélegzetet és érezte, hogy az életet adó tiszta levegő a tüdejébe áramlik. Most már sírt. Átölelte Chent és belenézett a szemébe.
   – Talán tényleg igaz volt a jövendölés, hogy egyszer vége lesz. És nektek lesz újra levegőtök és látjátok majd a Napot. És lesz majd újra virág és zöldségek meg gyümölcsök a kertünkben, és talán visszatérnek a méhecskék is.
       Chen csak bámult rá bambán, nem értette. Már azt sem, hogy kert meg zöldség meg gyümölcs. A rizst ismerte csak. Levette ő is a maszkját és érezte, hogy valami más ez, mint amit eddigi életében ismert. Friss illata volt.

 

A holnap

A Karanténmese előzménye a Föld-mese, avagy Anu és a farkaskölyök. Ha még nem olvastátok volna, ide kattintva megtehetitek.