Hamuban Sült Pogácsa

A holisztikus gyermeknevelés magazinja

Média

Hamuban Sült Interjúk

Fejlesztő Pedagógia 2021/2.

2022. február

Az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy a Fejlesztő Pedagógia folyóirat felkérte szerkesztőségünket, hogy mutassuk be magazinunkat és tevékenységünket.

A 2021/2. számban a 90-98. oldalon megjelent írásunkat itt is elolvashatjátok. Köszönjük a lehetőséget!

cimlap
felvezető
tartalomjegyzék

„A MESE HOZOTT ÖSSZE BENNÜNKET”

 BEMUTATKOZIK A HAMUBAN SÜLT POGÁCSA MAGAZIN

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer (és van, lesz is még, reméljük, jó sokáig) egy online magazin, a mesés útravalóra utalva Hamuban Sült Pogácsa a neve. Alapítója, főszerkesztője Szabó Virág, akivel egy kiadósat beszélgettünk a magazin apropóján.

– Napjainkban, ebben az információkkal túlterhelt világban az online kapcsolódás – kényszerűségből, vagy épp a kínálkozó lehetőségre reagálva – egyre nagyobb teret kap. Online tanfolyamok indulnak, tanulócsoportok alakulnak, közösségek szerveződnek. Ez a változás nem csak a hagyományos távoktatást érinti, hanem az önismereti-spirituális útkeresés területén is jelentkezik. Te is online magazint indítottál, holisztikus gyermeknevelés témában. Mi késztetett erre?

SzV: A Hamuban Sült Pogácsa magazin egy ujjongásból nőtte ki magát, 2019 tavaszán. Az ujjongás annak a felismerésnek szólt, hogy úgy éreztem és úgy érzem ma is, hogy rátaláltam négy olyan személyre, akik hasonló értékrend szerint élik az életüket, mint én – és még az érdeklődési körünk is egyezik. Ilyen különleges együttálláskor szerintem fontos összefogni, és alkotni valami tartalmasat, másokért!

– Például holisztikus gyermeknevelési magazint?

SzV: Magazinunkat inkább holisztikus gyermek- és önnevelési magazinként definiálnám, mert hisszük, valljuk, hogy valójában nem gyermeket nevelünk, sokkal inkább mutatunk példát számukra azzal, ahogyan mi magunk vagyunk a bőrünkben, az életünkben. Szülőnek, nagyszülőnek, pedagógusnak, gyermekekkel foglalkozó szakembernek lenni épp emiatt óriási felelősség – és persze gigantikus lehetőség. A jövő generáció számára akarva-akaratlanul átadjuk ugyanis az általunk sütött pogácsát, az örökségünket, azt az útravalót, amiből ők táplálkozni tudnak útjuk során, amelyből mintáikat merítik (legalábbis önismereti ébredésükig), és amelyek ezáltal megkönnyítik, vagy sajnos épp ellenkezőleg, megnehezítik az életüket. A mi online Hamuban Sült Pogácsánk elsősorban azt a célt szolgálja, hogy segítségével az “alapreceptet” pontosítani, harmonizálni tudják az olvasók: varázsoljuk még finomabbá, táplálóbbá azt a pogácsát, amelyet csemetéink tarisznyájába csomagolunk. Tegyünk esetleg kevesebb sót bele, vagy ellenkezőleg, legyünk bátrabbak a fűszerezéssel, süssük tovább a tésztát – merjünk változtatni, ha azáltal jobbat, többet is kihozhatunk magunkból. Igyekszünk olyan interjúalanyokat találni, akik saját életpéldájukkal bizonyítják: az ember egyre többre képes, ha elindul a tudatosodás útján. Ebben megbízható útjelző tábláink egyébként a mesék, emiatt is fordítunk rájuk nagy figyelmet magazinunkban.

– Erről majd még kérdezlek. De előbb válaszolj, kérlek: hogyan találtatok egymásra?

SzV: A mese hozott össze bennünket. Mindenféle mesealapú kreatív-önismereti programot tartottam akkoriban is, és ők járni kezdtek a foglalkozásokra. A lelkesedés azóta is tart, alkotunk szorgalmasan.

– Kik vagytok Ti, konkrétan? Bemutatkoznál, és bemutatnád kollégáidat is?

 SzV: Ötfős stábunk sokszínűsége mindig elvarázsol. Önkéntesen tevékenykedünk, a magazin létrehozásában a szenvedély és a hit hajt valamennyiünket. Remekül kiegészítjük egymást, ami nem jelenti azt, hogy ne volnánk nyitottak mások írásaira, csatlakozási szándékára. És akkor nézzük most az alkotókat – név szerinti ABC-rendben, ami szintén tükrözi, hogy a miénk tényleg csapatmunka.

Bahul Kriszti az egészséges, örömszerző táplálkozás területén gazdagítja magazinunkat. Ételkísérleteivel alkalomról alkalomra bizonyítja: glutén-, cukor- és tejmentes finomságokkal is el lehet kápráztatni ám a családot. Kriszti egyébként közgazdászként, a nemzetközi kereskedelem vonalán végzett, de angliai tartózkodása során elmélyült a szociálpszichológia világában is. Az élet megannyi területe érdekli, de az egyik legizgalmasabb kaland, amibe nemrégiben fogott bele édesanyjával, magazinunk másik főmunkatársával, Hyross Katával való közös vállalkozásuk: egy szelíd módszerekkel művelt kert megteremtése. Birtokuk a KisKert nevet kapta, és általa Kata régi álma vált valóra. Ő egyébként nemcsak gazdaként, de fermentált zöldségei és sajtcsodái által is egyre nagyobb figyelmet kap. Mesélőkedvével pedig nemcsak alkotótársait támogatja, de általuk saját élete is teljesen átalakult: így lett bankszektorbeli vezetőből őstermelő, gazdálkodó-teremtő, a lehetetlent sem ismerő varázslóasszony, és értékes interjúkat készítő, a fermentálásról, egészséges életmódról hiteles ódákat zengő tollforgató.

Kis Adrienn – Rapai Csabával együtt – kiérdemli csapatunkban az idei „év hőse” címet, ők ketten ugyanis – magazinunk hamarosan bekövetkező technikai fejlesztése érdekében – nemrégiben elsajátították a honlapkészítés mesterségét. Adrienn, aki egyébként környezetvédelmi szakmérnök, csodálatos meséket sző – valójában, amikor hétköznapi dolgokról nyilvánul meg, akkor is olyan, mintha lénye által a nagybetűs költészet elevenedne meg. Fantasztikus figyelő: interjúit átszövi a színtiszta gyermeki érdeklődés, a tápláló figyelem energiája. Waldorfos édesanyaként mélyen érti és átérzi, mi is kell a gyereknek, és min kellene változtatni ahhoz, hogy a gyermekkor sokszínűsége megélhető lehessen ebben a különösen terhelt időszakban is. Kiemelt témája a természet- és környezetvédelem, a tettekbe fektetett világsegítő szándék.

Rapai Csaba a magazin másik nagy mesemágusa. Kreativitása, szokatlan és szerethető ötletei sokat hozzátesznek a magazin atmoszférájához. Csaba televíziós szakember – eredetileg testnevelés szakos pedagógus (prófétája a szabad levegőn való mozgás fontosságának) –, szintén waldorfos gyermekek édesapja, és nagy életfelfedező. Rendkívül színes történetein keresztül fedi fel előttünk és számunkra egyedi világát, sajátos meglátásait. Adriennel közösen írt meséi rendszeresen olvashatók magazinunkban. Csaba játékos lénye olyan apai mintát mutat – és ez írásain is átsugárzik –, amely nagy hiány világunkban. 

És akkor magamról is ejtek néhány szót. Kreatív gyerekből újságíró, író, pedagógus-drámapedagógus, mentálhigiénés szakember lettem, aki folyamatos alkotásban és alkottatásban van. Fő eszközöm hivatásom gyakorlása során a mese és az írás – gyerekekhez, felnőttekhez egyaránt szólok. Kamaszkori vágyam volt – sok munkát is fektettem bele lelkes alkotótársakkal – egy alternatív iskola megvalósítása. Talán ez a régi törekvés hívhatta életre magazinunkat is: ébresszük a nevelőket, mert nagyban múlik rajtunk, milyen világot hagyunk örökül gyermekeinkre. Két és fél évtizednyi alkotó-pedagógusi munkálkodásom után és immár saját kislányom mellett is elhivatottan tanulom a szülői szerepet. Szakmai, anyai és önismereti felismeréseimet nemrégiben megjelent Hamuban Sült Pogácsa című könyvemben is megosztottam az olvasókkal.

– Mit jelent a holisztikus gyermeknevelés?

SzV: Test-lélek-szellem egységének tiszteletben tartását a gyermekünkkel való kapcsolatunkban. Azt, hogy ha a gyermekünknek rendszeresen fáj a pocakja, nem feltétlenül és mindenáron a pirula a megoldás. Érdemes szétnézni körülötte először, hogy milyen élményeket gyűjt be mostanában a külvilágból, mi bántja esetleg. Mert van, hogy egy őszinte beszélgetés a szülővel vagy egy jókor, jól megtalált mese gyógyítóbb, mint a patikai gyógyszer. Összetett lények vagyunk, ahogyan az igazság is ezerarcú. A mi törekvésünk épp ezért nem a véleménynyilvánítás, hanem a sokféleség bemutatása, az elgondolkodtatás – elfogadóan és hitelesen. Az olvasó pedig dönt: az olvasottakból mit visz tovább magával, örökségként.

– Miért érzed sürgetően fontosnak a holisztikus gyermeknevelés témájáról beszélni?

SzV: Bajban van a szülő, a nagyszülő, a pedagógus. Bajban van az ember. Nincs hova fordulni, vagy ha mégis, túl sokféle és egymásnak ellentmondó a kínálat. Olyan információdömping szakad egy kezdő, jószándékú édesanya nyakába, hogy csoda, ha kétségbeesünk, a végletekig kimerülünk már csak attól is, ha a közösségi oldal mama-csoportjaiba ellátogatunk? Kevés a támogató szó, annál több az ellenségeskedés, az ítélet. És nagyon kevés a megértő, elfogadó gyakorlati segítség. Jelenünk információözönének következménye a növekvő feszültség, egyre nehezebb eligazodni akár abban is, hogyan neveljük jól gyermekeinket, holott feltehetően mindenki jó szülő akar lenni. Sokan szenvednek attól is, hogy a nagyszülőkre sem feltétlenül lehet számítani a megváltozott családmodell és a rohanó életmód miatt. Alapvetően az emberi kapcsolatok megreformálására volna talán nagy szükség… hogy merjük szeretni magunkat, egymást, versenyzés helyett. Ebben is támaszt próbál nyújtani magazinunk – a gyökerek és a szárnyak mentén rendrakásra buzdítani, és ehhez módszereket, technikákat, inspiráló gondolatokat adni.

– Kiknek szólnak az üzeneteitek?

SzV: Szülőknek, nagyszülőknek, pedagógusoknak, mindazoknak, akik gyermekekkel foglalkoznak. Ám ehhez hozzá kell tennem valamit: azoknak a tudatosodásban lévő szülőknek, nagyszülőknek, pedagógusoknak, gyermeknevelő szakembereknek, akik készek változni, változtatni azért, hogy az a bizonyos hamuban sült pogácsa táplálóbb és ízletesebb legyen. Jó volna, ha az olvasókból kiépülhetne egy közösség, amelynek tagjai segítik, támogatják egymást, kommunikálnak egymással, együtt akár megváltják a világot… Igen, az nagyon jó volna…

– Hogyan választjátok ki a magazinszámok témáit, és miket dolgoztatok fel eddig?

SzV: Figyelünk, kifelé és befelé. Azt nézzük, mi az, amiben mi, szülők hajlamosak vagyunk elveszni, amiben nehéz döntéseket hozni, amiben könnyű eltévedni. Így lett nyitószámunk témája a Kütyü vagy nem kütyü? témaköre, később foglalkoztunk a hisztikezelés lehetőségeivel, szintén egy teljes számot szántunk a gyermekkori immunerősítésnek, a gyermekkori természettudatosságnak, a támogató kommunikációra való tanításnak és persze – „kötelező irodalomként” – a koronagenerációs kérdéseknek. Természetesen minden számunk folyamatosan elérhető, hiszen a megjelentetett anyagok örökérvényűek, ami törekvésünk is. Nálunk maximálisan igaz a mondás: „a téma az utcán hever” – annyi érzékeny gyermeknevelési kérdés van, csak győzzünk válogatni! Kíváncsian várjuk az olvasói visszajelzéseket is, örömmel feldolgozunk javasolt témákat is!

– Hol és hogyan kommunikáljátok az emberek felé a magazinotokat, hol vagytok láthatóak?

SzV: Ez a legnagyobb kihívás. Alkotni könnyű, önmarketingezni már nem annyira. Ami erősít, hogy szájról szájra jár a hírünk, ahogyan a meséket is adták, adják tovább egymásnak az emberek. Ez a leghitelesebb reklám, nem igaz? Amikor egyik anyuka szól a másiknak: “Képzeld, olvastam egy jó cikket a Hamuban Sült Pogácsában. Szerintem érdemes volna neked is ellátogatni a honlapjukra – izgalmas, amit csinálnak!” Egyre több ilyen reakció jut el hozzánk, egyre többen köszönik az általunk feltöltött anyagokat, egyre többször hangzik el: “hiánypótló”, “egyedi”, “szívnyitó”, “segítő”… Hálásak vagyunk minden visszajelzésért, mert az online világban hajlamos elmagányosodni az ember, a kapcsolódásoknak, a kommunikációnak nagy ereje van, ez tartja bennünk a lelket, hogy van értelme annak, amit csinálunk. És úgy tűnik, tényleg van! Mi is nagyon sokat tanulunk egymástól, interjúalanyainktól, és ezt csodaként éljük meg.

– Miért online jelentetitek meg a magazint?

SzV: Az elmúlt másfél évben megtapasztalhattuk, hogy a kényszerű bezárkózás idején az online tér még mindig megmarad a kapcsolódások számára. Így eljuthatunk bárhová, nincsenek határok. A személyességet nem pótolja semmi, de vannak helyzetek, amikor nincs más mód a találkozásokra. Egy hagyományos magazin kiadására pedig nincs tőkénk – ami a magazinból látható, az mind szerelemből születik. Szabadidőnkben újságíróskodunk, szerkesztünk, mert hiszünk abban, hogy erre a magazinra és az üzeneteire szükség van. Egy jobb világ reményét pedig a következő generáció hordozza magában, így ezekben a nehéz időkben különösen támogatnunk kell őket önmaguk megtalálásában, amiben nagy a szerepe a szülőknek, pedagógusoknak.

– Mit terveztek a jövőben, milyen témákat?

SzV: Először is a honlapunk technikai megújulása következik. Tervezett soron következő témáink pedig az alternatív iskolák bemutatása; a válás; a gyász a családban; sérült és tehetséges gyerekek az iskolában; függőségek; érzelmi intelligencia; még sok-sok környezetvédelem, és így tovább… Javaslatokat mindig szívesen fogadunk, mert valóban az olvasói igényekre szeretnénk válaszolni, hiszen annak van értelme, azért vagyunk.

– Nemrég megjelent könyvedben – a “Hamuban sült pogácsá”-ban – nagy hangsúlyt fektetsz a figyelem különféle módjaira, különös tekintettel a tápláló figyelemre. Mit jelent ez a mindennapok gyermeknevelése szintjén? Beszámolnál konkrét tapasztalataidról, amikor a tápláló figyelem lényeges szerepet játszott egy nehéz helyzet megoldásában?

SzV: Tapasztalatom szerint – és volt már szerencsém minden korosztállyal foglalkozni szakmai utam során; gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt –, a tápláló figyelem minden korban és minden élethelyzetben a jó közérzet, a bizalom és az önszeretet alapja. Mert lehet időzni a másik társaságában úgy, hogy beszélgetőtársunk szavába vágunk, de ettől ő vesztesnek fogja megélni magát, és a későbbiekben kerülni fog bennünket. Az is éhes marad, akit folyton kioktatnak, akinek befejezik a mondatait. Szintén a kielégületlenség terhével távozik a kommunikációs helyzetből az, aki azt éli meg, hogy a másik „fejben” nincs ott – udvariasan végighallgat ugyan, de nincs jelen. Fárasztó és fájdalmas élethelyzetek ezek. A pozitív kommunikáció már kellemes, de még annál többre is van lehetőségünk a tápláló figyelem elsajátítása által. Ha alkalmazzuk is ezt társas kapcsolatainkban, akkor komoly támogatást adunk azoknak, akikkel összehoz bennünket az élet, miközben mi is erősödünk, gazdagodunk a találkozás által. Tápláló figyelemre – amiről a könyvben részletesen írok –, mindenkinek szüksége van. Elengedhetetlen ahhoz, hogy szeretettnek és elfogadottnak érezzük magunkat, és ha ez megtörténik, gyógyulunk. Mindkét fél nyer az egyenrangú, odafigyelő, érzelmileg is befogadó közös élmény által. Konkrét példa… Nagyon sok van. Amikor a kislányommal játszom, előfordul, hogy elkalandozom közben, és a felnőtt világ teendőinek tervezőjévé válok. Ilyenkor azt veszem észre, hiába telt el akár több óra közös játékkal, a gyermekem éhes maradt, és kéri a folytatást. Amikor azonban jelen vagyok testestül-lelkestül, szőröstül-bőröstül számára – húsz perc játékélmény végtelenül boldoggá, elégedetté és hálássá teszi őt. Lázadó, mások által kezelhetetlennek mondott, kiskamasz tanítványom felhagyott a szemtelen kommunikációval irányomban, amikor dorgálás és fegyelmezés helyett odafordultam hozzá, és egyenrangú partnerként beszélgettem vele, a segítségét és a támogatását kértem egy témakörben, és mindig figyelmesen végighallgattam a véleményét. Ez csak két példa a rengetegből… És ez a módszer felnőtteknél is működik. Akit meghallgatnak, értéssel és érzéssel, ítéletek nélkül, feladja ellenszenvét, ellenséges magatartását, védekezési mechanizmusát, és békés pozícióba helyezkedve, megnyílik. A megnyílás pedig általában csodával jár…  

– Tudjuk rólad, hogy óvodásodnak már akkor is olvastál mesét, amikor még pocaklakó volt. A mesék és a gyermek érzelmi intelligenciájának fejlődése között milyen lényegi összefüggéseket látsz? Miért inkább mesét olvassunk a gyermeknek, mint a TV elé ültessük?

SzV: Na, ez az a téma, amiről napokig tudnék mesélni… ezért is írtam könyvet róla. Rendkívüli útravalót kap az a gyermek, akinek rendszeresen olvasnak, vagy fejből mesét mondanak a felnőttek. Hozzáteszem, azok a felnőttek is rendkívüli útravalót kapnak a belső gyermekükkel való kapcsolódás elősegítésére, akik a csemetéjüknek való mesélés, vagy más által sok meséhez jutnak. Bizonyítékom is van rá, sok: a mesekörök és meseírói workshopok érezhető pozitív hatása… Egyértelmű, hogy a mesékkel és a szabad játékokkal lehet a legkönnyebben és a legélvezetesebb módon érzelmi intelligenciát fejleszteni, ami pedig szükséges ahhoz, hogy saját női oldalunkat kinyithassuk: merjük felvállalni az érzéseinket; legyen bátorságunk valódi kapcsolatot kialakítani önmagunkkal és másokkal; igent mondjunk az ÉLETRE, az örömre, a harmóniára, a gyógyulásra. A titok a belső képkészítésben, a fantázia mozgósításában rejlik, és ez az, amit a képernyő nem ad meg nekünk, sőt, elvesz tőlünk. Aki kisgyermekkorban túl sok képernyőélményhez jut, könnyen függővé válik, képzeletében elkényelmesedik, ellustul, vagyis varázserejét veszti, érzelmi intelligenciájában elszegényedik.

– Varázserő? Az mi?

SzV: Az igazi mesék elfelejtett varázserőnkre emlékeztetnek felnőttkorban, és segítenek feleleveníteni bennünk helyes használatuk módját is. Erre a kütyükkel még „el nem rontott” gyerekelme automatikusan képes. Úgy látni a világot, ahogyan az van – mélységeiben. Úgy kezelni a világot, hogy annak hősévé válni természetes törekvésünk legyen. Ha így élne az ember, a mesék világlátásával közelítve, sokkal tudatosabb és bölcsebb utat járhatna be – feladva például azt a kényszerességet, hogy mindig másokban keresse a hibát, ahelyett, hogy saját karakterét szelídítené. Ezért is tartjuk fontos törekvésünknek a magazinban a mesék általi gondolatközlést. Segítségükkel komoly önismereti útravaló adható át a ma emberének. Ha pedig az ember mélyebbre néz önmagában, és harmonizálja lényét, a világ is kezelhetőbb hellyé válik.

– A világban jelenleg zajló, sokszor szorongást, félelmet keltő folyamatok megértésére, feldolgozására sokan keresik a megoldást. Mit gondolsz, a mese által megtalálhatók ezek a segítő kulcsok, mankók, mikor úgy érzi valaki, hogy a világ összedől, és a biztonságérzete sérül?

 SzV: A válaszom: egyértelműen, igen. A mesénél hatékonyabb módszert erre még nem találtam. A Hamuban Sült Pogácsa magazin küldetése ez is: visszavezetni a meséhez a szülőket, nagyszülőket, pedagógusokat, hogy azon keresztül mélyebben is kapcsolódhassanak gyermekeikhez, tanítványaikhoz, illetve gyermekeiket, tanítványaikat is mélyebben kapcsolhassák önmagukhoz, egymáshoz, a világhoz. A világjobbításhoz vezető egyik legerőteljesebb út a mesén keresztül vezet.

Mire számíthatnak az olvasók, hogy épül fel egy-egy magazinszámotok?

 SzV: Igyekszünk nem “megmondani a tutit”, hanem gyakorlati, hétköznapi helyzetek tükréből ránézni az egyes témákra. A kapcsolódó üzenetek minél sokoldalúbb megfogalmazáshoz az adott témában jártas, közismert és elismert szakembereket (többek közt Uzsalyné Dr. Pécsi Rita, Dr. Peer Krisztina, Rambala Éva, Balatoni Jocó bácsi voltak a korábbi interjúalanyaink), és általunk nagyra becsült közszereplőket, magánembereket is megszólaltatunk , („járt már nálunk” például Szinetár Dóra, Peller Mariann, Varró Dani is). A témákhoz kapcsolódóan mi magunk, a szerkesztők is vallunk saját életünkről. Könyvajánlókat és játékötleteket adunk, és minden témához írunk egy-egy mesét is. Az egyes számok megjelenése között facebook oldalunkon rendszeresen jelentkezünk további olvasnivalókkal, illetve táplálkozási tanácsadó kollégáink egészséges életmódot támogató receptjeivel. 

A magazin holisztikusan közelíti meg a témáinkat, a test-lélek-szellem egységéből kiindulva.

A Gyermek és immunrendszer c. számunkkal (4. szám, 2019. október) szeretnénk erre példát mutatni: a betegségek okait nem csak a kórokozókban keressük és a tüneteket igyekszünk kezelni, hanem a táplálkozás egészségre gyakorolt hatásait is körbejárjuk, a betegségek kialakulásának lelki okaival is foglalkozunk, illetve alternatív gyógymódokat is feltérképezünk.

„Van, hogy a gyógyuláshoz elég egy kis varázslat – jóízű játék apával, szeretetölelésben, pizsamában, távol az ovitól/iskolától, vagy épp egész álló napig tartó mesélés a kanapén összebújva anyával… És az is bizonyos, ha mindez hiányzik a család életéből, az immunrendszer sem lehet túlságosan stabil. Elcsépelt, de igaz: a szeretetnél, a figyelemnél nincs hatékonyabb orvosság a világon. A pszichológusok és a figyelő gyermekorvosok is így vallanak: néha csak egy kis elanyátlanodás vezet az immunrendszer legyengüléséhez… Mert ha nem szeretetteljes, biztonságot adó a gyermek közege, ha szorongás gyötri, amelyet nincs lehetősége levezetni, ha nem kap kellő figyelmet, minőségi időt, meghallgatást, érintést, mesét – és túl sok időt tölt magányosan, kütyükre hangolva – biztos, hogy az immunrendszer jelezni fog. Csak úgy, mint a gyermek természetes elfoglaltságát adó szabad játék, alkotótevékenység hiányában. Ezekre éppúgy érdemes odafigyelni, mint a fizikai támogatásra.” (részlet Szabó Virág főszerkesztő, mentálhigiénés szakember írásából)

„Szülőként felelősségünk, hogy megtörjük a rossz berögződéseket, amiket anyáink, nagyanyáink a nagy szükség utáni nagy bőségben jóhiszemmel alakítottak ki. Meg kell tanulni hiteles forrásból tájékozódni és meg kell tanulni alternatívákkal kiváltani a gyerekkorunkból komfortos, jó érzéssel és szép emlékekkel járó ételeket (a forró kakaót kakaóscsigával, a cukros tejbegrízt, a grízes tésztát hegynyi lekvárral és porcukorral, a zsírban sült húsokat, tepertőt és társaikat). Nehéz és nem mindig hálás feladat, de ez – ha nem is garantálja – elősegíti, hogy gyermekeink már egészségesebb ételekhez kapcsoljanak jó emlékeket és így jobb étkezési szokásokat alakítsanak ki.” (részlet Olasz Ildikó biológussal készült interjúnkból).

„Ma gyerekek és felnőttek egyre kevesebbet mozgunk olyan spontán és természetes módon, mint azelőtt, napjaink nagy részét ülve töltjük. A mozgásszegény életmód merevvé, lustává tesz bennünket, szervezetünkben a vér és a nyirok keringése is lelassul. Ahogy a hegyekből a síkságra kilépő folyó a lassú áramlással lerakja a medrébe a hordalékát, úgy rakódik le az érfalakra, a sejt közötti állományba a salakanyag, és telepszenek meg a különféle kórokozók, baktériumok, vírusok, gombák. Amint a frissen csobogó hegyi patak vize és medre kristálytiszta, a mozgás által felpezsdült keringés, az immunrendszer hatékony működése révén megszabadulunk a káros anyagoktól, tisztul a vérünk, minden szervünk. A légzés is mozgás, a levegő, mint anyag és energia áramlása egész szervezetünkben, minden sejtünkben. A levegő áramlását izom összehúzódás és elernyedés váltakozása biztosítja. Az izmok mozgása tehát serkenti a légzést is.” (részlet K. Borsi Erzsébet Etka-jóga oktatóval készült interjúnkból)

„Pszichés terhelés hatására szervi érintettség lép fel. A születéssel elindul a védettségtől való elszakadás folyamata, és a gyermek elindul abba a világba, ahol ettől a pillanattól kezdve egyre gyakrabban kell magának megküzdenie problémáival. Ettől kezdve egyéniségétől, neveltetésétől, életkörülményeitől függően közelebbi vagy távolabbi ismeretséget köt a félelemmel, amely egyfajta riadó állapotként mindig belép, amikor testi vagy lelki komfortérzetünket veszély fenyegeti. Életünket végigkíséri sokféle izgalom, az első lépések megtételétől, a szülőktől való elszakadás és magány érzésén keresztül, a pubertás kori bűntudati jellegű félelmekig.  Ezek azok a természetes lelki szorongások, amelyek elvezetnek bennünket fejlődési kríziseinkhez. Ezen kríziseknek az a legfontosabb tulajdonsága, hogy az egyén számára akkor és ott elérhető eszközökkel megoldhatatlan. Így a továbblépés érdekében új, eddig ismeretlen energiaforrásokat kell mozgósítani, lényének újabb területeit kell megismernie, integrálni a személyiségéhez.” (részlet Dr. Szőke Henrik antropozófus orvossal készült interjúnkból).

 

  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Ezek után pedig szeretettel adjuk át Olvasóiknak a gyermeki immunrendszer téma ihlette mesénket:

 

IMMUNMESE – ÁRMIN ARMADÁJA

Kis Adrienn és Rapai Csaba meséje

 

A tanító néni a Zengő ABC-t mesélte. Szeptember eleje volt, a kis elsősök boldogan és büszkén jöttek ma is iskolába.  A nyárnak vége, az ereszen kopogó eső is ezt dobolta.

A gyerekek fejüket két karjukra hajtva, behunyt szemmel hallgatták a verset.

Áron furcsán érezte magát, szédült. A “Jó az anya, jót akar”-nál már kinyitotta a szemét. Minden olyan távoli, furcsán élénk színű, hullámzó volt. A hangok lelassulva és felerősödve értek a fülébe. Félelmetes volt.

Régen sokszor volt ilyen, kicsi korában, amikor nagyon beteg volt. Olyankor mindig megjelent az a kis piros manó is, a hosszú, hadonászó karjaival és a nagyra tátott szájával – mintha onnan jöttek volna azok a furcsa hangok. Igyekezett nem mozdulni, nehogy a hullámzás őt is felborítsa, és gyorsan körbenézett a teremben. A szeme sarkából meg is pillantotta, a függöny mögül lesett rá. Áron megborzongott.

A tanító néni észrevette, és amint befejezte a verset, mellé guggolt.

  – Rosszul érzed magad? – kérdezte halkan.

  – Rosszul – súgta Áron.

  – Hívom az anyukádat.

A szüleit nem érte el, anya dolgozott, apa pedig külföldön volt éppen, így nagyi jött érte a kis ezüst színű autójával. Mire kicsöngettek, már úton is voltak haza.

Áron úgy érezte, hogy jó lenne valami meleg ölelő puhaságba bújni, hátha nem talál úgy rá a manó. Lerogyott a kanapéra, nagyi pedig valahogyan tudta, mire vágyik. Behúzta a sötétítő függönyöket és becsukta az ablakokat, nagy, meleg takarót hozott, meg vizet, sima vizet, mert hát Áron igen szomjas volt. Belül meleget érzett meg szomjúságot, a torkában valami éles késfélét és olyan gyenge volt a karja, mintha nem is tudná mozgatni.

Befészkelte magát a csendes, puha félhomályba. Mégis vacogott. És amikor körülnézett, meg is látta a csilláron hintázó manót. Mintha nőtt is volna, mióta az iskolában látta, és vörösen vibrálva kacagni kezdett.

  – Ülj ide mellém nagyi és mesélj – kérte Áron ijedten, rekedt és halk hangon.

  – Ne félj kincsem, vigyázok rád. Mindjárt itt a doktor bácsi, megvizsgál és utána mesélek – felelte a nagymama, és megsimogatta a homlokát.

Csengettek. Nagyi kinézett a kukucskálón. Egy nagydarab, izmos, kopasz férfi állt az ajtó előtt.

  – Ki az? – kérdezte félszegen (és mit akar itt – tette hozzá gondolatban).

  – Doktor Schulcz vagyok, a gyerekorvos.

Nagyi óvatosan résnyire nyitotta az ajtót. Az orvos kedvesen rámosolygott, s megkérdezte:

  – Nos, hol a beteg kislegény?

  – A kanapén. Jöjjön be – felelte nagymama.

Az orvos odahúzott egy széket Áron mellé, aki a takaró alól lesve figyelte a furcsa kinézetű embert. A manó dühösen, némán meredt rájuk föntről.

  – Zoli bácsi vagyok – mondta, majd megfogta Áron homlokát. – Hm, elég jól dolgoznak a katonáid, kisöcskös!

  – A katonáim? – kérdezett vissza csodálkozva a kisfiú, és közben a manót kereste a tekintetével.

  – Bizony! Nem tudtad, hogy ők ott bent már elkezdtek gyógyítani téged?

  – Nem… inkább nagyon is gyengének érzem magam – mondta bizonytalanul Áron.

  – Persze, ez így van rendjén. Kívül gyenge vagy és csak pihenni vágysz, mert a tested ereje most arra kell, hogy ők belül elkaphassák és legyőzhessék az összes bacit és vírust, amik meg akarnak betegíteni téged. Már jó meleget csináltak odabenn, ez azt jelenti, hogy erősek a katonáid. Sok vitaminnal, teával, mesével és alvással tudsz segíteni nekik a csatában.

Áron látta, hogy a manó zavartan pislog.

Amikor a doktor bácsi felírt valamiket egy kis papírra, karján felcsúszott a kabát ujja és Áron önkéntelenül felkiáltott:

  – Egy Tűzmadár!

Zoli bácsi karjára egy főnix volt tetoválva.  A manó ijedtében akkorát ugrott, hogy majdnem lebucskázott a csillárról. Az orvos elmosolyodott.

  – Igen, egy Tűzmadár, hogy mindig emlékeztessen a mesék csodálatos világára. Aki egyszer legyőz egy betegséget, az többé már nem lesz ugyanaz. Megújult energiával fog újra iskolába járni, erősebb lesz, mint volt. S mire felnőtt lesz, aligha lesz szüksége doktor bácsikra – nevetett Zoli bácsi, majd Nagyihoz fordult. – A receptet csak a biztonság kedvéért írtam. Egyelőre csak segítsenek Áronnak a csatában! Holnap újra eljövök.

 Nagyi kikísérte a doktor bácsit, és két gőzölgő csészével tért vissza.

  – Meseteák – kuncogott, és a kisfiú mellé ülve mesélni kezdett.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy óriási kastély – Áron szemei szép lassan lecsukódtak, idáig hallotta a mesét és már aludt is. És belecsúszott a mesébe, ami az álmában folytatódott. „Fenn a magas fennsíkon volt egy királyi vár, körötte örökzöld erdő, ahol a fák majdnem az égig értek, s abban lakott egy király, a királynő és egyetlen nagyon kópé, mindig csak játszani akaró gyermekük. Kicsi volt még a gyerek, de annál életrevalóbb, s mivel testvére nem volt, egész nap egyedül járt-kelt a hatalmas kastély ódon falai közt. De néhanapján, mikor kalandra vágyott, ha esett, ha fújt, ő bizony elbandukolt a közeli kis patakhoz, amely a fenyvesek közt eredt s folyt le a völgybe. Itt laktak a barátai: a mókus, a medve és a hód. Ármin – így hívták a kis királyfit – szerette nézni, ahogy a patak a színes kövek közt szalad, hol átbukdácsolva rajtuk, hol kikerülve őket. Kellemesen hűs volt a víz – a hód a köveken ugrándozva-fröcskölve játszani hívta őket. Nem sokat teketóriáztak, mind bele is ugrottak…”

Melegen sütött még a délutáni nap, amikor felébredt. Áron-Ármin lassan mászott ki a patakból, csuromvizesen, mert álmában a patak valahogy igaziból is eláztatta a ruháját. A parton nagyi állt a hód helyén, kezében egy törölközővel, a mókus helyén pedig anya, aki hazaért, amíg aludt.

  – Gyere csillagom, készítettem neked egy jó meleg habos-illatos fürdőt, biztos jól fog esni! És közben elmesélheted, hol jártál, hogy ilyen vizes lettél – mondta mosolyogva anya.

Áron jókedvűen fecsegve merült a habos fürdőbe. Anya a kád szélén ülve hallgatta, ahogy elmesélte álmát, meg a doktorbácsit, meg a manót is, akinek nyoma veszett, mióta megpillantotta a tűzmadarat… Amint kimászott a kádból, megszólalt a telefon. Apa volt az.

  – Szia kisöcskös – mondta apa mély, mackós-dörmögős hangján. – Hallom, ijesztget a piros manó.

Áron meglepetésében csak annyit bírt kérdezni:

  – Iiigen, de honnan tudsz róla?!

  – Hát anya mondta, hogy beteg vagy – felelte apukája.

  – De a piros manóról honnan tudsz? – kérdezte Áron.

  – Hát nekem is volt, mikor kicsi voltam – felelte apa. – De aztán jöttek a katonák és megnyertük a csatát.

  – Ó, hát erről is tudsz! – kiáltott fel Áron.

  – Hát persze – mondta nevetve apa. – De most menj pihenni és mire hazaérek, gyógyulj meg!

Ahogy letette a telefont, megborzongott és újra vacogni kezdett. Akkor vette észre, hogy valaki figyeli őt! Ő volt az, a piros manó! A nappali szőnyegén ült, vörösen szikrázott, arcán kaján mosoly terült szét. Visszabújt a kanapéra a takaró alá, s mikor anya behozta a vacsorát – ami pedig kedvence volt, tojásos nokedli – csak megrázta a fejét, hogy nem kér. Égett a torka, nem esett jól a beszéd sem, s látta, amint a manó a függönyön lógva, hintázva, nevetve figyelte őt. Egyre nagyobb forróságot érzett, hangos volt minden, rossz volt, nagyon rossz, rosszabb, mint az iskolában, és mint délután. Anya leült mellé, vizet hozott – a víz volt egyetlen dolog, amit le tudott nyelni. Mikor belekortyolt, érezte, hogy a tűz kissé alábbhagy. 

Anya bevitte őt a gyerekszobába, bebújt mellé az ágyba, és valami citromillatú, forró s mégis jóleső kendőt tett a nyakára. A manó csúnya fintort vágva rázkódott össze. Anya is mesélni kezdett, ugyanazt a mesét, amit nagyi. Áron forgolódott, nem bírt elaludni, hol reszketett és takarót kért még, aztán lerúgta magáról, mert melege volt, s úgy esett jól. Félálomban volt már, hívta a hód megint, de nem bírt menni, mert a gonosz piros manó ott ült az ágy végében és nem engedte. Aztán történt valami. Áron csak azt érzékelte, hogy a manó hirtelen felkiáltott és elkezdett sisteregni, mintha hideg vizet öntöttek volna rá! Enyhülni kezdett a forróság, félálomban érezte, hogy anya hűvös és nedves kendőket teker rá. Mulatságosnak találta, el is mosolyodott, nem izzott már a bőre, és már rendesen vette a levegőt is. Szépen, lassan, megnyugodva elaludt.

Áron-Ármin alig várta, hogy találkozzon a barátaival a patakparton. De a vár kapuja zárva volt, nem tudott kimenni… Körbenézett, és alig akart hinni a szemének! A vár összes katonája teljes fegyverzetben, hadrendben állt! A nehézlovasok a főtéren gyülekeztek, páncélba öltözve, a kapu felé lovagoltak, az íjászok a bástyák tetején foglalták el helyüket, a gyalogosok karddal az oldalukon csoportokban járőröztek a falakon belül. Ármin félve, értetlenül kapkodta a fejét. Felmászott a bástyára, és egy csapásra mindent megértett. Kint, a várfal tövében furcsa, apró, zöld bundájú lények nyüzsögtek, s vezetőjük nem más volt, mint a piros manó! Egy kifeszített íj volt a kezében, benne égő nyílvessző, s egyenesen feléje célzott! A manó elengedte a húrt és a tüzes nyíl villámként csapódott be a vár főterére. Hatalmas robaj remegtette meg a falakat, s hirtelen lángokban állt az udvar. Ármin érezte, hogy szédül, forgott a világ vele, a forróság égette. Hallotta, ahogy a felbőszült katonák a bástyákon viszonozták a tüzet, s lőtték az ellenséget. A manó serege megrohamozta a várat, éles karmaikkal a falakon kapaszkodva másztak fel, ahol összetalálkoztak a gyalogos várvédők kardjaival. Ádáz küzdelem vette kezdetét. Már-már úgy látszott, beveszik a várat a támadók, de hirtelen nagy kavarodás támadt a védők forgatagában. Kivált közülük három alak – Ármin alig akart hinni a szemének! A barátai! A hód teaillatú varázsitalt vitt az elcsigázott katonáknak, a mókus meg apró golyókat dobált közéjük, amiket elkaptak a szájukkal és új erőre kaptak. A medve úgy rontott a várfalra felkapaszkodott ellenségre, hogy egyszerre harmincat is lesöpört hatalmas mancsaival. A piros manó odalent toporzékolt dühében. Dühösen rikácsolva új hadrendbe állította csapatait, előkerült egy óriási faltörő kos, és megindultak a vár hatalmas kapuja felé. Hajnalodott. A hősies várvédők tanácstalanul nézték a félelmetes szerkezetet. Akkor Ármin észrevett az égen egy fénylő pontot. Feléje közeledett, gyorsabban szállt, mint a gondolat, olyan volt, mintha a felkelő Napból kivált csillagdarab lett volna. A Tűzmadár volt az! Az aranymadár a vár fölé érve lassan körözni kezdett, és egyenesen Ármin vállára szállt. A katonák mind meghajoltak az új tábornok előtt, s intésére megindultak nyomában a kapu felé. Az ellenség vezére már épp kiadta volna a parancsot a támadásra, amikor kilépett a kapun a fényárban tündöklő Ármin. A zöld szőrmókok fejvesztve eldobálták fegyvereiket és megindultak az erdő felé, élükön a hadvezérükkel. Ármin serege űzte-kergette őket a mezőn, egyenesen a patak felé. A vizet látván a piros manó megtorpant, megfordította a csapatát, de nem volt esélyük felvenni a harcot már a várvédőkkel. Ármin fénye elvakította őket és mind egy szálig a patakba hátráltak. Sistergett a víz, ahogy a piros manó utolsóként a többiek után ugrott, aztán csend lett. Néma csend.

  – Jó reggelt csillagom! – anya arcát látta maga fölé hajolni, ahogy kinyitotta a szemét.

  – Eltűnt a manó, anya, képzeld! – kiáltotta boldogan Áron, de azért gyorsan körbepillantott a szobában. – Legyőztük!

  – Gondoltam, hogy csatáztál álmodban, rengeteget forgolódtál – mosolygott anya. – Teljesen leizzadtál. Nehéz volt legyőzni?

  – Nehéz. De ti is segítettetek, és a tűzmadár is!

  – És hogy érzed magad?

  – Már csak kicsit fáj a torkom. Mi a reggeli?

 

  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

 

Végül pedig fogadjanak el tőlünk útravalóul egy kis egészséges finomságot:

IDE SÜSS!

Hyross Kata és Bahul Krisztina receptje

Édesburgonya pogácsát sütöttünk… no nem hamuban, de glutén- és laktózmentesen. Ha az ételérzékenység érinti a családotokat, próbáljátok ki, melegen ajánljuk! Isteni finom lett, és másnapra is friss, puha marad. Kitűnő megoldás lehet reggelihez vagy iskolába az uzsonnacsomagba. Mi köretként fogyasztottuk.

A zöldbanán- illetve a nyílgyökérliszt bioboltokban beszerezhető, de egyéni érzékenységtől függően helyettesíthető természetesen másféle lisztekkel is, mint hajdinaliszt vagy rizsliszt (rizsliszt a nagyobb élelmiszerboltokban kapható).  A nyílgyökérliszt helyett egy tojást is tehetünk a tésztába.  Gluténérzékenység kizárása esetén pedig sima búzaliszttel is elkészíthető a pogácsa.

Hozzávalók:

– 390 g édesburgonya

– 250 g zsír

– 200 g zöldbanán liszt

– 190 g nyílgyökér liszt

– 1 csapott teáskanál só a tésztába + só az édesburgonya megfőzéséhez

– 1,5 teáskanál szódabikarbóna

– + liszt a gyúráshoz, nyújtáshoz

Elkészítés:

Az édesburgonyát sós vízben megfőzzük, kihűtjük és egy villával összetörjük.

A száraz hozzávalókat összekeverjük, majd hozzágyúrjuk az édesburgonyához. Elég lágy tésztát kapunk, de csak annyi lisztet gyúrjunk még esetleg hozzá (ne sokat!), hogy egy nagyon kellemesen nyújtható, de még lágy állagú tésztát kapjunk.

A tésztát kb. 2 cm vastagságúra nyújtjuk, kiszaggatjuk, vagy pici gombócokat formálunk belőle, és a tenyerünkkel kicsit kilapítjuk.

Tepsibe tesszük és 180 fokon 18 percig sütjük. Nem tovább, mert különben kemény lesz. Ha jól csináltuk, akkor egy kívül ropogós, belül omlós pogácsát kapunk.

Jó étvágyat kívánunk!

 

Magazinunk elérhetőségei:

Honlapunk: www.hamubansultpogacsa.hu

Facebook oldalunk: Hamuban Sült Pogácsa Magazin

Email: meseldel@hamubansultpogacsa.hu

Hatoscsatorna

2019. november 8.

2019. novemberében, a Gyermek és immunrendszer című számunk megjelenése után a Hatoscsatorna Televízió vendégei voltunk. Olasz Ildikó, legutóbbi magazinszámunk egyik nagy figyelmet érdemlő interjúalanya, Bahul Krisztina és Szabó Virág kolléganőink. A téma, amit B. Király Györgyi vezetett fel nagy hozzáértéssel: cukor vagy nem cukor? Azaz hogyan támogathatjuk gyermekeink egészségét… Köszönjük a lehetőséget.

A teljes interjút az alábbi videóra kattintva tekinthetitek meg:

Mesélj, kérdezz, beszélgessünk!

meseldel@hamubansultpogacsa.hu