Rapai Csaba újságíró
Két lány, teljesen különböző személyiséggel. A nagyobbik nyomokban is csak alig tartalmazott agressziót magában kiskorában, s ha az ki is tört belőle néha, akkor is főleg befelé, mert ő mindent belül él meg, s azóta is, hogy kamasz lett. (Bár ennek a kornak a sajátossága a kritika, s ezt rendszeresen meg is fogalmazza, de továbbra is azért befelé él.) Ugyanakkor a befelé történő agresszió-hisztiben mindig van egy segélykiáltás. Az ő szeretetnyelve nem az összebújás, testi kontaktus, szép szavak voltak – s most már még kevésbé azok –, hanem a vele töltött minőségi idő. Az igazi odafigyelés. Ezt viszonylag hamar észre lehetett venni rajta. Azt hogy kit szeret, s kihez kapcsolódik, ő választja meg, mindig is így volt. Figyeltünk a jelekre és nem erőltettük, amit nem kellett. Volt pár olyan dolog, amit hisztinek nevezhetünk, ha nagyon akarjuk, pl. amikor éhes, vagy fáradt volt, esetleg kitartóan salapált egy túró rudiért.
Kihagytuk a bölcsit és az ovit is később kezdtük, a “normálishoz” képest. Úgy gondoltuk, hogy felnő majd így is ügyesen. Hát ez már félig megvalósult, növöget.
Időközben lett egy kisebb lánytestvére. Ha eddig nem tudtuk, hogy mi a hiszti és az agresszió, hát most megtanultuk. Róla írják a gyermekpszichológusok a tankönyveket, mindent hozott, ami kötelező, csak mi erre nem voltunk felkészülve. Hát gyorstalpalón kezdtük végezni a szülők iskoláját ebben a témában Kőkemény akarat, véghezvisz bármit bármi áron, – dühkitörések és szeretethullámok váltakoztak. Viszont az ő szeretetnyelve még könnyebben kiismerhető volt. Csak a testi kontaktus, az ölelés és a bolondozás a lényeg.
A két különböző lány-lényből azért lassan testvéri egység is született, s ha külön-külön tudtuk is kezelni őket, a testvérharcokat én nagyon nem bírtam. Ilyenkor bennem is nőtt az a nyavalyás hisztigombóc, és ha kitört, akkor rossz volt nekik. Ettől meg nekem lett rossz. És aztán persze jött a bűnbánat, miegymás.
Értem én a szakkönyveket, forgattam is sokat őket, a tanulás sosem árt, hogy mit kezdjünk a helyzetekkel, de igazán-igazán egyetlen dolog segít/segített ilyenkor. A türelem és a félelem elvezetése a mesék által (és/vagy bármely közös vagy néha elvonulásban történő alkotás is elérte ugyanezt, festés, rajzolás, tánc, stb.). S nem csak a gyerekekre hatott ám! Hanem segített felismerni magunkban azt, hogy senki sem ideális, a gyerek az gyerek és a szülő sem tökéletes. Időközben rájöttem még valamire: a hallgatás néha többet ér, mint ezer szó. Gyakorlom a csendet, hogy megértsem őket.