Hamuban Sült Pogácsa
A holisztikus gyermeknevelés magazinja
Hisztikezelés tudatosan
2019. június
Így csináljuk Mi
Szabó Virág főszerkesztő
Anyukaként sok újat tanulok magamról. Például a bennem élő türelemről – türelmetlenségről. A határaimról – és a határtalanságomról.
Régen magam osztottam be az időmet, a szabadságot értékként kezelve az életemben; három és fél éve azonban minden Tőle indul, és Nála végződik.
Ráadásul az a szülő vagyok, aki képernyő nélküli gyermekkort döntött teremteni kincsének (Apukával teljes egyetértésben), aminek ára van: együtt töltött, egymásra figyelős idő. Sok. Minden nap.
Bárki bármit is mond: hosszútávú befektetés ez; látom Rajta, Rajtunk, hogy mennyire ajándékozottak vagyunk ezáltal.
Ugyanakkor vitathatatlanul kihívásosabb a felnőtt – élet – szervezés, és folyamatosan ébernek kell lenni: komoly a kísértés az áldozatszerepbe való becsúszásra (megint úszik a lakás; nem volt időm elintézni ezt meg azt sem; hetek óta nem volt énidőm, blablabla). Mégsem adnám semmiért.
És persze, hogy vagyok fáradt. Az élet nem kíméli az anyukákat (sem). És ilyenkor is őszinte vagyok. Felé is. És kinyilvánítom. Egyre tudatosabban. És ez néha nyűgös folyamat, mindkettőnk részéről.
De mindent megbeszélünk, soha nem hagyjuk benne magunkat – egymást kimondatlanságban, konfliktusban, szenvedésben. Öleléssel oldjuk a közös feszültséget – és minden bánat, harag megfogalmazható e védett percekben (is). És nagyon erősen támogatjuk, tudatosan erősítjük egymást, a szeretetnyelvek használatára is hangsúlyt fektetve, minden nap.
Szüntelenül érezzük, szeretve vagyunk, még akkor is, ha aktuális viselkedésünk nem feltétlenül esik jól a másik félnek.
Emlékszem egy esetre. Építkeztünk, és nagyon kimerült voltam – emlékszem, elsírtam magam a belső feszültségtől, amelybe hosszú hónapokra zárt bennünket az élet (nálunk sírni is szabad). Erre Ő hozzám bújt és azt mondta: „Gyere, Anya, elfáradtál. Feküdj le, olvasok Neked mesét”.
Mindig erre gondolok, amikor úgy érzem, nincs erőm a naphoz… Gyógyító.
Kis Adrienn szerkesztő
Néhány éve kezdtem asztrológiával foglalkozni. Sok olyan felismerést hozott, saját magammal kapcsolatban is, amire eddigi életem során nem találtam a magyarázatot. Például, hogy kiemelten erős az akaratom. És a tizenkét éves lányomnak is. Ez olyan velünk született adottság, amelyen változtatni nem tudunk. Csak megtanulhatjuk jól használni. A szopizásról való leszoktatás folyamatában szembesültem először a problémánkkal. Megtanultam, hogy nála minden változást csak apró lépésekkel tudok elérni. És türelemmel és sok szeretettel, öleléssel. Nagyon nehéz kívül maradnom, amikor elszakad nála a cérna, pedig tapasztaltam, ez az egyetlen megoldás. Higgadtan, megértően állni mellette olyankor, tudatosítva magamban, hogy nem ellenem teszi, amit tesz, és csak én tudom segíteni abban, hogy megtanulja uralni az indulatait. A mai napig tanuljuk ezt, mindketten. Pár éve egy hisztirohama kellős középen leültem rajzolni. Egy szívecskét, benne a nevével. Odaadtam neki, és rögtön elállt a szava. Beszaladt a szobájába, és vacsorafőzés közben odacsúsztatott egy csodaszép szívecskét, anya felirattal. Azt mondta, hogy ezentúl, ha veszekednünk kell, akkor ezt gyorsan vegyük elő, és mutassuk meg egymásnak… Potyogtak a könnyeim. Én a pénztárcámban őrzöm, ő a kincsei közt. Jól hozzáférhető helyen, mert azért időnként szükség van rá …
A fiam egész más alkatú – maximalizmusát, céltudatosságát befelé éli, konstruktívan. Vele valahogy születése óta könnyedén érezzünk egymást, kimondatlanul is. Sok humorral, kizárólagos ráfigyeléssel harmonikus, szoros a kapcsolatunk. Várom, hogy kamaszkora milyen kihívások elé fog állítani bennünket, de bizalommal állok elébe.
Rapai Csaba újságíró
Két lány, teljesen különböző személyiséggel. A nagyobbik nyomokban is csak alig tartalmazott agressziót magában kiskorában, s ha az ki is tört belőle néha, akkor is főleg befelé, mert ő mindent belül él meg, s azóta is, hogy kamasz lett. (Bár ennek a kornak a sajátossága a kritika, s ezt rendszeresen meg is fogalmazza, de továbbra is azért befelé él.) Ugyanakkor a befelé történő agresszió-hisztiben mindig van egy segélykiáltás. Az ő szeretetnyelve nem az összebújás, testi kontaktus, szép szavak voltak – s most már még kevésbé azok –, hanem a vele töltött minőségi idő. Az igazi odafigyelés. Ezt viszonylag hamar észre lehetett venni rajta. Azt hogy kit szeret, s kihez kapcsolódik, ő választja meg, mindig is így volt. Figyeltünk a jelekre és nem erőltettük, amit nem kellett. Volt pár olyan dolog, amit hisztinek nevezhetünk, ha nagyon akarjuk, pl. amikor éhes, vagy fáradt volt, esetleg kitartóan salapált egy túró rudiért.
Kihagytuk a bölcsit és az ovit is később kezdtük, a “normálishoz” képest. Úgy gondoltuk, hogy felnő majd így is ügyesen. Hát ez már félig megvalósult, növöget.
Időközben lett egy kisebb lánytestvére. Ha eddig nem tudtuk, hogy mi a hiszti és az agresszió, hát most megtanultuk. Róla írják a gyermekpszichológusok a tankönyveket, mindent hozott, ami kötelező, csak mi erre nem voltunk felkészülve. Hát gyorstalpalón kezdtük végezni a szülők iskoláját ebben a témában Kőkemény akarat, véghezvisz bármit bármi áron, – dühkitörések és szeretethullámok váltakoztak. Viszont az ő szeretetnyelve még könnyebben kiismerhető volt. Csak a testi kontaktus, az ölelés és a bolondozás a lényeg.
A két különböző lány-lényből azért lassan testvéri egység is született, s ha külön-külön tudtuk is kezelni őket, a testvérharcokat én nagyon nem bírtam. Ilyenkor bennem is nőtt az a nyavalyás hisztigombóc, és ha kitört, akkor rossz volt nekik. Ettől meg nekem lett rossz. És aztán persze jött a bűnbánat, miegymás.
Értem én a szakkönyveket, forgattam is sokat őket, a tanulás sosem árt, hogy mit kezdjünk a helyzetekkel, de igazán-igazán egyetlen dolog segít/segített ilyenkor. A türelem és a félelem elvezetése a mesék által (és/vagy bármely közös vagy néha elvonulásban történő alkotás is elérte ugyanezt, festés, rajzolás, tánc, stb.). S nem csak a gyerekekre hatott ám! Hanem segített felismerni magunkban azt, hogy senki sem ideális, a gyerek az gyerek és a szülő sem tökéletes. Időközben rájöttem még valamire: a hallgatás néha többet ér, mint ezer szó. Gyakorlom a csendet, hogy megértsem őket.