Hamuban Sült Pogácsa

A holisztikus gyermeknevelés magazinja

Hisztikezelés tudatosan

2019. június

Hisztikezelés tudatosan

Szabó Virág írása

Nyugalom, hisztis a gyerek!

Hiszti. Agresszió.

 

     Kicsiknél és nagyoknál egyaránt előforduló jelenség (kreativitásunkon múlik, épp hogyan juttatjuk kifejezésre) -, merthogy van hangosabb, szószátyárabb, van hallgatag, némán büntető fajtája, és van csapkodós, ajtóbevágós, váza összetörős, földhöz vágós, verekedős verzió is. A fő kihívás talán az, hogy (bármennyire természetes, sőt, akár támogató jelenség is lehetne életünkben), sokan félünk belső indulatainktól -, merthogy sehol nem tanították meg ezeket megfelelően levezetni, vagy épp mások indulatait bölcsen fogadni-kezelni. (Egy újabb témajavaslat az óvodáknak-iskoláknak!)

 

 

     Akik ebben a témában tudósok, mondják: ha sokáig nem engedjük szabadon a belső tüzünket (vagyis elfojtjuk valódi érzéseinket, alkotóerőnket, cselekvésvágyunkat), az bizony előbb vagy utóbb magához veszi az irányítást, és egyszer csak törvényszerűen kirobban belőlünk (sokszor persze épp a legváratlanabb vagy legkellemetlenebb pillanatokban és módokon). Ha ez megtörténik, bármilyen meglepő, de hosszútávon – hála érte! -, mert a megtagadott energia bennünk csak tovább rombolna, betegségeket okozva szervezetünkben. “Házisárkányságunkkal” legalább önmagunk védelmében történnek a dolgok – még ha nem is a legoptimálisabb formában. Mert az egy újabb kérdés, hogy a palackból kontrollálatlanul kitörő szellem milyen pusztítást végez például emberi kapcsolatainkban.

Magazinunk jelen számában a hiszti témakörébe tekintünk be, méghozzá azért, mert valószínűleg kevés a szülő, aki ne szembesülne időnként az indulatkezelés kihívásaival (akár csemetéjében, akár saját magában).

 

A hiszti áldás

     Peer Krisztina gyermekpszichológus Mi bántja a gyerek lelkét? című könyvében kimondja: az a szülő, akinek a gyermeke hisztizik, nyugodt lehet afelől, hogy csemetéjének fejlődése megfelelően halad, mert a hiszti nem más, mint a függetlenségre, az önállóságra való törekvés egyik megnyilvánulása. Bosszantó lehet ugyanis, hogy miközben kincsünk egyre több tevékenységben szeretne helytállni, még túl sok kudarc éri kísérletezései során – ezt a csalódottságot, türelmetlenséget fejezi ki érzelmi kitöréseivel. Más szóval: a tehetetlenséget.

     Ismerős? Nem nálunk is akkor borul a világ, amikor például a játszótérről hazafelé tartunk, felputtonyozva minden földi jóval, kisbiciklivel, bukósisakkal, étellel-itallal, babákkal és plüssökkel, közben ránk jön a mosdólátogatás kényszere, ő meg csak húzza az időt és nyafog: anya, vigyél, vegyél fel!
     Talán pontosan ugyanazzal küzdünk kitöréseink idején – ő, a gyermek és én, a felnőtt: nem találunk megoldást az adott helyzet orvoslására, így annak áldozataként tekintünk önmagunkra (lehet, hogy épp ezért duplán felkavaró az élmény, hiszen tükröt tartunk egymás felé).
     Bölcs a gyermekünk hisztije idején emlékeztetni magunkat, fáradt, frusztrált, kudarcos, megalázó helyzeteinkben talán mi sem reagálunk nála érettebben. Az empátia, az őszinte odafordulás és megértés komoly segítség lehet az együttműködésben (az intellektuális, fölényes magyarázatok helyett, amelyek csak nehezítenek a kommunikációs helyzeten). Nálunk például a legerőteljesebb – és hosszan kísérletezett – gyógyír egy helyzetre, ha a három és fél évesem szemébe nézek, megérintem, sőt, megölelem őt, és megkérdezem tőle őszinte együttérzéssel: elfáradtál, ugye? És máris megnyílik felém. Vagy én felé hasonló helyzetben, és azt mondom neki: szívem, nagyon elfáradtam, nincs erő bennem tovább folytatni ezt a vitát – és ettől valahogyan megértőbben tekint rám. Volt alkalom, amikor egy kimerült-kiborult monológomnál kézen fogott, a díványhoz vezetett és azt mondta: anya, elfáradtál, pihenj le, én majd olvasok neked mesét. És akkor tudtam, nagy hibát nem követhettem el indulatkezelési kérdésekben.

 

 

Keep smiling?

     Divat ma: rejtsük el a haragunkat gyermekünk elől. Igen ám, de csemeténk láthatatlan receptorai azonnal leolvassák belső hangulatainkat – így aztán joggal fogalmazódhat meg benne: anya nem őszinte velem…
De mondanak a hozzáértők mást is: ha elfojtjuk a dühünket, arra ő persze, hogy éber lesz, és ezáltal azt tanulja tőlünk: tagadjuk meg saját érzéseinket, legyünk “jókislányok” – vagyis egyenes út indul az elfojtáshoz, az áldozatszerephez, az érzelmi őszintétlenséghez. A gyermekek érzékenyek ránk és hangulatainkra – és éppen ezért a hitelesség a legerőteljesebb támogatás számukra a felnőtté válás göröngyös útján. “Figyelj, anya most fáradt, ezért türelmetlenebb – sajnálom, hogy az imént felemeltem a hangom. Nem veled van bajom, csak az aktuális viselkedéseddel. Rosszul esett, amikor…”. A leglényegesebb az, hogy kerüljük a tabugyártást – legyen bátorságunk nem tökéletesnek, helyette fejlődőképesnek mutatni magunkat. Nem elfojtani és nem hárítani -, hanem beismerni a tévedéseket, és nyitottan reagálni a tanulásra, a változásra.           Ezzel arra is példát adunk neki: nem dől össze a világ, ha hibázunk – megbocsáthatunk önmagunknak, egymásnak -, és tanulhatunk bukdácsolásainkból, szerető együttműködésben. Baj egyébként nem is agresszív hajlamaink tudatos alkalmazásával van, hanem amikor kontroll nélkül, az elfojtott csendből rombolóan törnek felszínre az indulatok belőlünk. Fontos tudni, ha gyermekünk agresszióját elnyomjuk, nemcsak betegítő elfojtásokhoz vezetjük őt, de megtagadtatjuk vele az agresszió olyan előnyeit, mint például a határhúzási, nemet mondási képesség:

     “Ha nem jelölünk ki egymásnak határokat, akkor nem fejlődhet ki a határmódosító szándék. Márpedig ez a konfliktus jó terepet kínál az önérvényesítéshez. Ha tudom, hogy képes vagyok a határozott fellépésre, a szembeszállásra, akkor önértékelésem jó, elég jó lesz. Más szóval: magam dönthetem el, hol vannak a határaim. Így a magam szabta határokhoz a biztonság és a méltóság érzése kapcsolódik. Ezért reagálunk mindig roppant agresszívan, amikor határainkat megsértik.” (Nagy Magdolna)

 

 

Tökéletes szülőnek lenni nem segítség

     Szülőtársaim, ne essünk kétségbe – nem kell tökéletesnek, csak szeretetteljesnek és megértőnek lennünk. Olyan anyának/apának, aki képes a megbocsátásra (önmaga felé is), vagy akár: aki képes humorrá, nevetéssé alakítani a „túl komolyra” sikerült, feszítő helyzeteket. Emellett persze bölcs irány a határismeret és a következetesség. „Itt a határom, idáig jöhettek” – ki más taníthatná meg ezt a másik embernek (és így a gyermekünknek), ha nem mi magunk? Így válik késszé csemeténk az emberi kapcsolatokra… és az önmagával való harmonikus kapcsolatra is.

Friss példánk Hisztivilágból:

     Oviban töltött órák után hosszú hazaséta a júniusi forróságban. Egyre fáradtabb kislányom útközben talált egy varázskavicsot, ami a néhány perc alatt igen kedvessé vált számára. A patak felett, a hídon áthaladva azonban a kavics kicsúszott a kezéből – és bizony, épp a vízbe esett. Sírás-rívás, hiába minden vigasztaló-biztató anyai szó, a gyermek nekivág a patakmedernek (én most ezt felhozom!), ami felnőtt számára is kínálna jócskán kihívásokat. Anya egy rémült kiáltással megállítja a lefelé induló gyermeket. Kislányom megdermed egy pillanatra, majd hangos hisztibe kezd: akkor is beleugrom, kihozom a varázskavicsot stb. stb. Anya öleli, próbálja a figyelmét elterelni, nyugtatgatni – hiába. Hosszú, gyötrelmes percek. A hivatalos hisztikezelő verziók ezúttal nem bizonyítottak.
Ám Anya – váratlan belső empátiarohama következményeként – egyszer csak megtáltosodik:

„Arra gondoltam, ma elvihetnénk kisvonatozni a babákat”.
Gyermek hüppög, pupillája tágul: „Hova?”
Leülünk egy közeli fa tövébe, ő az ölembe mászik, ringatom.
„Egy különleges világba, ahol erdő és mező összeér…”
Figyel, hallgatja a mesét és a fájdalomfelhők szép lassan elhagyják az arcát.
Szél kap a falevelekbe, vad táncba kezdenek.
„Anya, mit mond a fa?” – kérdezi hirtelen.
És már beszélgetünk, sőt, énekeljük a fák rögtönzött üzenetét, ölelve egymást teljes békében.
„Elmúlik, ami fáj,
Bújj hozzám, kisleány,
A világ reád vár,
Láss hát sok csodát”.

Hazaindulva még megjegyzi:
„Egyszer azért felhozom azt a varázskavicsot… – hazaérve magától, szó nélkül ágyba bújik.
A mese utolsó mondatai már lélegzetvételének kisimult, alvó ritmusa által gömbölyödnek még teljesebbé.
Ma ismét győztünk!

 

Mesélj, kérdezz, beszélgessünk!

meseldel@hamubansultpogacsa.hu