Hamuban Sült Pogácsa

Standovár Sára gyermek – és ifjúsági klinikai szakpszichológus szívesen állt rendelkezésünkre, amikor elmeséltem neki, mi magazinunk aktuális témája.
Nemcsak hivatásából adódóan érintett ugyanis, de “saját bőrén” is tapasztalja, mit jelent karanténba zárulni a családdal. A szakember három kisgyermeke esti altatása után válaszolt a kérdéseinkre.

HSP: Több mint egy éve vagyunk nehéz, kihívásokkal teli élethelyzetben. Ön hogy tapasztalja, miként hat a gyerekekre – kicsikre és nagyokra – a pandémia, a karantén? Melyek számukra a legfőbb kihívások?

SS: Nagy a különbség a különböző életkorú gyerekek kihívásai között. Egy kisgyereknek, akinek az édesanyja eleve még otthon van, és aki számára még kevésbé jelentős a kortárs-közösség, kisebb változásokkal jár ez az időszak, mint például egy tininek, aki – életkorából adódóan – otthonról már menekülne, és számtalan tanulnivaló, találkozás várná a külvilágban. Ehhez még hozzájárulhat az is, hogy mi van akkor, ha a családon belül erőszak van jelen, és nincs hova mennie a tizenévesnek, vagy “csak” konfliktusok, veszekedések szövik át a mindennapokat, mindenki össze van zárva – na, az egy borzasztóan nehéz és nyomasztó helyzet. Ebben az időszakban egyébként is világosabban megmutatkozik, hogy ki kire számíthat, milyenek a családon belüli és a kortárs-kapcsolatok, ki mennyire képes a konfliktus-megoldásra, az önállóságra, a frusztrációtűrésre, a szorongásoldásra, a rugalmasságra stb.

HSP: Hogyan érdemes a pandemiáról beszélgetni, mondjuk az ovis korosztállyal?

SS: Az óvodások fantáziája gazdag, és össze is mosódik a valósággal. A mesebeli történések számukra teljesen természetesek. A felnőtteket pedig szinte mindenhatónak látják, amire szükségük is van, mert már annyira értik a világot, hogy magukat kicsinek lássák benne, így számukra a biztonságot mindenképpen a szülők adják.
Egy ilyen veszélyhelyzet számukra nagyon félelmetes lehet, ha a felnőttek valós félelmét meglátják benne. Így érdemes reálisan, mégis biztonságot sugározva beszélni nekik erről, akár védelmező erőket is beleszőve a magyarázatba. Például a maszk fontosságáról lehet úgy mesélni, hogy elképzeltetjük velük a baktériumokat, ahogy a szöveten fennakadnak, és megvédik őket, meg persze a másik személyt is, de hozzátéve, hogy az a minta, ami az ő kedvence, különlegesen erőssé teszi őt, így a baktériumok megijednek és gyorsan elmenekülnek. Varázselemek nyugodtan kerülhetnek a beszélgetésbe.

HSP: Milyen módszereket javasol: hogyan támogathatjuk a gyerekeket ezekben a nehéz hónapokban, miközben esetleg mi magunk is szorongunk?

SS: A gyerekek szorongása a szülő szorongásához kapcsolódik. Ez a kisóvodás életkorban fokozottan így van. Ezért az első lépés az, hogy a saját szorongásunkkal kezdjünk valamit.
A másik, ami fontos, hogy más a félelem és más a szorongás. Ez utóbbinak nem feltétlenül van alapja. A félelem viszont valós, és hasznos érzés. Óvatosságra, megfontoltságra kényszerít. Így azt semmiképpen nem kell mellőzni: jogos félni attól, hogy nagyobb tömegben járva betegek leszünk, és ennek megelőzésére megoldást kell találni: távolságot tartani, otthon maradni stb.
A szorongásról, amely szélsőségesen, folyamatosan, mindenféle helyzetben jelen lévő gátló formában jelenik meg, első körben beszélgetni lehet. Sokat.
Mesébe, rajzba, játékba beleszőni az aktuális élethelyzetünket, és az ahhoz kapcsolódó érzéseket. A különböző reakcióinkat így “kiengedni” magunkból, feldolgozni azokat.

HSP: Sok szülő megijed, mert gyermeke különös szokásokat vesz fel, pl. állandóan mossa a kezét. Hol a határ? Hogyan érdemes ‘nyúlni” ezekhez a tünetekhez?

SS: Különös helyzetben vagyunk, mert az, ami korábban kényszeresnek minősült, most lehet, hogy teljesen érthető. Én a mögöttes érzéssel, motivációval, szorongással fognám meg a témát. Az a 32. kézmosás tényleg a biztonságot növeli, vagy már olyan kényszer, ami szinte varázserővel bír: ha megmosom a kezem 33. alkalommal, akkor nem eshet bajom? Azon is múlik, hogy mit lát a gyerek a környezetében. Ha sokan, sokszor mossák a kezüket, akkor egy norma alakul ki, hogy ezt így szokás.

HSP: Hogyan, mivel nyugtathatjuk meg a leginkább a csemetéinket? Mi az, amit feltétlenül adjunk meg számukra ahhoz, hogy biztonságban érezhessék magukat?

SS: A gyerekek számára a legfontosabb, hogy elhiggyék, a szeretteik és ők is biztonságban vannak. Ez 100%-ban nem garantálható, mégis egyfajta pozitív szemléletet érdemes sugározni, ami arról szól, hogy a figyelmünket annak adjuk: mit tehetünk a biztonságuk érdekében. Az itt és mostra próbáljunk meg fókuszálni, az adott helyzetet megoldani. Az együttlét örömét sugározzuk, az egymáshoz tartozást, azt, hogy számíthatunk egymásra, és összpontosítsunk a megoldási lehetőségekre.

HSP: Talán könnyebb, ha a gyermek kérdez. De mi van, ha nem, sőt, hárítja a témát, miközben érezzuk, szorong, fél? Melyek a leggyakoribb szorongásos tünetek, amelyekre érdemes odafigyelni?

SS: A témát bele lehet szőni egy mesébe, vagy egy szerepjátékba, rajzba. Kicsit akár a gyerek szerepébe bújva – vagy egy gyerekszereplő szerepéből megfogalmazva – a szorongásos érzéseket, és megoldásokat kipróbálgatva közben. Vagy kötetlenebb hangulatot teremtve, akár egy pohár kakaó, vagy az esti susmusolás közben beszélgetést kezdeményezni a témáról, és mesélni arról, hogy a felnőttek is, anya, apa is szokott félni, és segít nekik, ha ezt vagy azt csinálják, pl. beszélgetnek róla.

HSP: Önök – három kisgyermekkel – hogyan vészelték át ezt az időszakot? Személyes tapasztalataikról mesélne?

SS: A bezártság mindenkinek erős tükröt tartott. Felnagyított olyan helyzeteket, megéléseket, amelyek máskor esetleg némiképp rejtettebbek. Nekem a tavalyi tavasz a várandósságról szólt, ami eleve egy befelé fordulással járó időszak, így annak kellemes, várva várt hangulatát erősítette fel a napsütéses tavaszban, miközben a nevetgélő másik két gyerekem a kertben futkosott. Egyre nehezedett, ahogy a fizikai és érzelmi terhek nőttek. Az utóbbi hónapokban, immáron egy harmadik picurral a kicsik között sokkal nehezebbnek bizonyult ez a kényszeres bezártság, főleg a társas támogatás érzelmi és fizikai segítsége nélkül. A testvérféltékenység kezelése anélkül, hogy lenne személyre szabott idő, mert mindig mindenhol – főleg itthon – össze vagyunk zárva, a személyes tér és énidő találása egy extrovertált embernek, hát, ezek már kihívások!

HSP: Van tanítása a pandémiának Ön szerint, amellyel érdemes élni?

SS: Nem hiszem, hogy lehet csak egyetlen tanítása. Egyénre szabottan ezerféle tanítása lehet, és biztosan sok eredménye is lesz, mivel kénytelenek voltunk, vagyunk megoldani furcsa, extrém kényszerhelyzeteket. Az biztos, hogy az utóbbi évben – ha felelősségteljes akart valaki lenni, akkor- nagyobb képben kellett gondolkodnia, a mások érdekeit, lehetőségeit, vagy akár gyengeségeit is figyelembe kellett vennie. Ez empátiát, nyitottságot igényel. Felerősíthette a pandémia a társas kapcsolatok értékét, illetve akár a konfliktusokat, kapcsolati nehézségeket, elakadásokat is.

HSP: Ha bekövetkezik, amire nagyon vágyunk, és esetleg felszabadulhatunk végre: mire bölcs odafigyelni a visszatérésnél? Elsősorban a gyerekek közösségbe való visszatámogatására gondolok. Hogyan adható vissza az esetleg elveszített, sérült bizalom?

SS: Kicsit olyasmi lehet ez majd, mint a beszoktatás. Az otthon biztonságából egy távolodás történik, amely egyszerre várt, de szorongató is. Érdemes lehet beszélgetni róla előre, kicsit reálisabbá tenni, nem túlidealizálni: feszült gyerekek között esetleg több konfliktus várható, sokan traumát, veszteséget éltek át közben, elfogadás, megértés, érzelmi nyitottság lesz szükséges. Biztosan jót tenne időt szánni a közösségépítésre, még ha a tananyaggal el is vannak maradva az iskolában.