Életem első nagy, pozitív fordulópontját egy másik ember tökéletes elmecsendben, kibomlott szívvel való meghallgatása hozta el számomra.
Bár akkor és ott az ő élete kapott megváltást az ítéletmentes figyelem által – engem azóta is támogatóan kísér az emlék, és majdnem húsz év után is erőforrásként van jelen az életemben annak a különleges, első egymásra tekintésnek a katartikus élménye.
Az újságírói tevékenység kiskamaszként azért hívott ellenállhatatlanul, mert – végre igazoltan – figyelhettem másokra, addig sem kellett figyelnem önmagamra, és mások sem figyeltek rám közben. Mekkora örömmel, biztonságérzettel, fejlődési lehetőséggel tudott megajándékozni ez a kezdeti bújócska, azáltal, hogy nagyon finoman, törekvésmentesen alakulhatott ki bennem ezáltal az évek során a valódi figyelni tudás, amelynek mélyén nincs más, csak csönd és szeretet.
Ez a belső figyelem tett aztán erőssé ahhoz, hogy megtanuljak önmagamra is figyelni, így az öngyógyításom folyamata végre megkezdődhetett.
Azóta is vallom, hogy az odaadó, ítéletmentes figyelemnél komolyabb ajándék aligha lehet ember és ember, felnőtt és felnőtt, felnőtt és gyermek között. Mindennapjaim egyik fő törekvése is ez: tudatosan adni TELJES FIGYELMET a kislányomnak. A férjemnek. A környezetemnek. Természetesen, magától értetődően.
Azt azonban újra és újra tanulnom kell (emlékezni rá), hogy örökösen zajlásban lévő életem kellős közepén is képes legyek hasonló figyelmet adni önmagamnak – mert észrevettem: jól csak akkor vagyok, ha magamat is megajándékozottá teszem a belső figyelem által, időről időre.
A mély meghallgatás tanulható, képessége elsajátítható a mesélés által is.
A gyermek lehunyja a szemét, átadja magát teljes lényével a történetnek, így belső mozivásznán megjelennek a KÉPEK, amelyek gyógyítják, tanítják, erősítik. Ha a televízió képernyője elé ültetjük, épp ez a természetes öngyógyító lehetőség kopik ki belőle, így megfosztjuk őt fantáziájának rendkívül hasznos és segítő erejétől, akár egy életre.
Amikor változni vágyó felnőtteknek mesélek, már ennek a kapuzárásnak a következményeivel kell számolnunk: az ő elméjük annyira tele van gondolatokkal, ítéletekkel, mintákkal, hogy nagyon komoly belső munka gyümölcse lehet csak az, hogy ismét meg tudják jeleníteni a mágikus hófehér mozivásznat saját elméjükben, ami aztán telefesthető gyógyító színekkel, szimbólumokkal. Nekik figyelni is gondot jelenthet – merthogy ahelyett, hogy befogadnák, ami hozzájuk kívánkozik, szüntelen belső monológjaikkal zsigerből utasítják el az élményeket, amelyek pedig támogatni érkeznének őket. Ezért nehéz az öngyógyítás folyamata – mert azt csak nyitott elmével és nyitott szívvel lehet megélni. Valódi figyelemre csak teljes megnyílás által válhat képessé az ember – ám ha ezt megteszi, rakétasebességgel találhat rá saját magára és igaz útjára. Az inspiráció élete természetes részévé válik.
Magazinunk jelen száma erről mesél: a támogató kommunikációról, ami alapvető szükségletünk, igényünk, hamuban sült pogácsánk a felnőtté válás útján – és azon is túl.
A kritikamentes meghallgatás erejéről – az ítéletmentes önkifejezés varázsáról.
A hídról, ami szülő, nagyszülő, pedagógus és gyermek között épülhet, és ami nemcsak a kapcsolatot, a légkört, de az életet is harmonikusabbá teheti.
Persze csak akkor, ha készek vagyunk a folyamatos tanulásra, befelé és kifelé fordulásra.
Mert miközben beszélgettünk, írtunk, szerkesztettünk és tördeltünk, egyértelmű felismerésünk volt: ez az a téma, amiben bizony csak úton-járók lehetünk, beérkezettek soha.
Nagyon sokat tanultunk interjúalanyainktól, egymástól, önmagunktól, míg giringyeken-göröngyökön át ez a magazinszámunk végre elkészült. Olvassátok, tanulmányozzátok mély figyelemmel. Érdemes.
Szabó Virág figyelemre, jelenlétre segítő tréningjeiről a www.viragszabo.hu címen olvashattok. Témák: mese, kreatív írás, drámajáték.
A témában 2021-ben jelent meg Hamuban sült pogácsa – A tápláló figyelem művészete című könyve. Információ, rendelés: www.viragszabo.hu, szervezes.kata@gmail.com