Hamuban Sült Pogácsa

Kalocsai Csabának már a bemutatkozását olvasni is lelkesítő. Így mesél magáról: “Élethivatásomat tekintve tanár vagyok. Az egyetem után múzeumpedagógusként kezdtem a pályámat. Tizenkét éve tanítok és kísérek Waldorf iskolás kamaszokat. Jelenleg Budapesten élek, és egy 19 hónapos, tüneményes kis fickó édesapja vagyok”. Kérdéseinkre adott válaszait fogadva pedig az az érzésünk támad: minden gyerek ilyen odaadó, elkötelezett és nyitott szívű tanárt érdemelne… Bárcsak!

 

HSP: Buli vagy szenvedés a kényszerű otthonlét? Nem kell órákat utazni, szerencsés esetben korán kelni sem – viszont nincs személyes kapcsolat sem a tanárokkal sem a társakkal, barátokkal. Van ellenben kötelező otthonlét, ráadásul az otthon egyszerre alakul iskolává, óvodává és munkahellyé is, összezártság van a szülőkkel (akikről a kamaszok pl. épp leválni készülnének). Mi az, ami elveszett és nem hozható vissza a gyerekek számára?Mi az, ami kialakult és jó, hogy lett?

KCS: Kezdetben talán még tűnhetett bulinak a kialakult helyzet. Az otthonlét, az otthoni biztonság, a befelé fordulás elég csábító lehet, ad egy fals szabadságérzetet. Nem kell magam kitennem a világnak, másoknak. Ennek leküzdése a felnőtteknek is kihívás, hát még a gyermekeknek, kamaszoknak! Nekik a társak, barátok lételemet, éltető közeget és szociális tanulási utat jelentenek, még ha ezt nem is élik át tudatosan. Ennek hiánya szenvedés és ezt nem ellentételezi, hogy megnövekedett a kényelmi faktorok száma, esetleg később kelhetnek, vagy módjuk van napokra, éjszakákra elveszni az online térben. Ha utóbbi megtörténik, amögött is annak az igénynek a torz, romboló mása rejlik, hogy kelljen valakinek, visszajelzést kapjon másoktól magáról, vagy valamilyen módon kitűnjön a többiek közül. Ez azonban egy puszta illúzió. Minden olyan helyzet, amikor a fiatalok személyesen találkozhatnak, és mondanom sem kell, kütyük nélkül – egy kirándulás, konzultáció, egy jó beszélgetés, közös tett vagy egyéb -, gyógyítja őket. Abban meg bizakodom, hogy a tanárokkal való személyes kapcsolat ugyanígy hat, ha épp van mód a találkozásra. A lakáson, házon belüli nyüzsgést nem lehet könnyű megélniük. Ha mindenki otthon van, az elkülönülési igények gyakran ütközhetnek akadályokba, a kamasznak pedig már szüksége van személyes térre. Ha ez nincs meg, egy idő után feszültség keletkezhet, majd robbanhat. Egy egészségesen fejlődő kamasz valóban szeretne leválni a szülőkről, vagy legalább egy kicsit eltávolodni tőlük. Van az a mozgásos játék, amikor mindenkinek ki kell választania egy embert, akihez közel szeretne lenni, és egyet, akitől minél távolabb, aztán indulhat a mozgás, érdekes jeleneteket és formákat eredményezve. No, itt valahol ugyanezt kéne tenni, csak éppen ugyanazt a személyt kell közelségben tudni, miközben távolodni is szeretnél tőle. Teszem hozzá, a nem otthon dolgozó szülőkkel, szülővel bíró, otthon lévő egykéknek sem egyszerű a helyzete a modernkor világának csábításai mellett. A születőben lévő belső erőkből, felelősségérzetből kellene egyre inkább dolgozniuk, nem külső „kényszerből”, és ebbe nem könnyű belenőni.

HSP: Szerinted melyik gyermek-korosztályt érte a legsérülékenyebb időszakában ez a helyzet?

KCS: Mindegyiket, legfeljebb a módja más, hogyan történik maga a sérülés. Szociális lények vagyunk, változni, fejlődni mások által vagyunk képesek. A jelen helyzet ezt gátolja, számtalan példát lehetne rá hozni. Nehéz azoknak a kicsiknek, akik az arcjáték révén tanulnak meg sok mindent. Ehhez nem csak a szüleik, testvéreik szolgálnak mintául, hanem mindenki, akit személyesen megfigyelhetnek. Ehelyett manapság sok esetben csak az arcokat takaró maszkokat látják, az arctalan embert, aki ráadásul elmosottan beszél. A társak közelségét erősen igénylő nagyobbak életére is hatással van, ha hosszabb távon egy mesterségesen kialakított „rendet”, a távolságtartást látják maguk körül, és az folyik a csapból is, hogy a másik embertől tartani kell, mert veszélyes rám és én is az vagyok rá. Utánzás révén ezt felveszik magukba, és az ezáltal kiváltott disszonancia, a helyzet életidegen volta tartósan megmaradhat bennük. A kamaszok esetében is mérhetetlen a rombolás. Esetükben egy új születésnek vagyunk tanúi: az, hogy kik ők valójában, még éppen kifejlődőben, kibontakozóban van csíraszerű állapotából. Kortársak nélkül ez a folyamat nem lehetséges, tehát ez az időszak a tökéletes ellentéte annak, amire szükségük lenne. Lehetséges tanulási útjuk a felnőttek által mutatott igaz példa és tett: ez is megdöccen ilyen helyzetben. Ha a másik emberre potenciális veszélyforrásként tekintünk – még ha egy ideig nagyon népszerű is volt az egymásra vigyázás szlogenszerűvé váló, ezáltal a szociális elemet karikírozó hangsúlyozása -, akkor a világ iránti érdeklődést, az abba való tevékeny belépést nem lehet elérni, megteremteni. Szabad ember ritkán születik félelmek közepette.

HSP: Hogyan tudod Te tanárként segíteni őket, hogy minél kevesebb maradandó sérüléssel vészeljék át ezt az időszakot? A digitális oktatás épp azt teszi most kötelezővé, amitől eddig óvni igyekeztünk a gyermekeinket – lehet-e egészséges mederben tartani a képernyő előtt töltött időt?

KCS: A nevelés és az oktatás egyaránt sérül, ha az egy elszemélytelenedett közegben, környezetben történik. A mostani ilyen, nem csak a durva képernyőterhelés miatt. Egy gyermeknek, fiatalnak szüksége van olyan emberekre, akiket a megfelelő életkorban utánozhat, autoritásként elfogadhat, szakemberi, emberi minőségéből meríthet. Ez csak személyes jelenlét mellett működik, sehogy máshogy. Az Agymenők sorozat főszereplői jutnak eszembe, akik a képregényboltban az Excalibur másolatának megvásárlását mérlegelik, de kénytelenek tudatosítani, hogy azzal Anglia helyett csak Anglia másolatának az uraivá válhatnak. Ebben a „szép új” rendben pedig tanármásolatok oktatnak tanítványmásolatokat. Ez nem éppen az, amire szükség volna. A mi munkánk tanárként alapvetően a nevelés általi gyógyítás, amely az emberismereten alapul. Ha ezt tekintjük feladatunknak, az ideális helyzettől különböző okok miatt már régóta igen messze vagyunk, jelen helyzet meg finoman szólva nem segít. A digitális tanrend a saját „élőszereplős” közegéhez hasonlóan a futószalagszerű információátadásra alapoz, elsősorban oktatni szeretne. Kevéssé fontos a számára, milyen változásokhoz, kibontakozáshoz segíthet hozzá egy gyermeket, fiatalt, azaz hogyan nevel, amely nevelésnek az oktatás egyszerűen csak eszköze. Az oktatás, tudásátadás, „okosítás” viszont önmagában, értelem nélkül nem üdvözítő, sőt! Valljuk be: konformista, uniformizált, önálló gondolkodás terén kihívásokkal küszködő „jó állampolgárokat” elég könnyű kibocsátani a világba. Gondolkodó, szabad (de nem szabados!), a világgal kapcsolatot találó és élethivatását meglelő embereket már kevésbé. Csak oktatni olyan, mintha azt mondanám, hogy ezt a szobrot itt egy véső készítette. Pedig csak végig kéne gondolni, hogy a vésőt szokás-e szobrásznak tekinteni? Nevelni annyi, mint meglátni az anyagban a formát, és lehántani róla a felesleget. Tanárként ezzel és az emberi hitelességgel, következetességgel lehet segíteni őket. Ez utóbbi persze nem feltétlen az lesz, amit egy kamasz annak gondol, sőt, az is lehet, hogy kifejezetten prüszkölni fog ellene adott életkorában.

HSP: Mit ajánlasz a szülőknek, ezzel párhuzamosan ők mit tehetnek otthon a gyermekeikért?

KCS: Sokan érzik valószínűleg úgy, hogy szülőként, emberként már így is a fülükön veszik a levegőt, akkora a hajtás, mégis javallott elmélyedni abban, hogy mire van szüksége az adott életkorban a gyermeknek, fiatalnak. A magunkon való dolgozás a nehezebb útnak tűnik, mégis ez tudja kialakítani azt az érzületet, ami segít meghozni a helyes döntést a gyermekekkel, fiatalokkal kapcsolatban, és mindamellett képes feltöltődést, új erőket is adni. No meg kevésbé lesz az az érzésünk például a kamaszok útját terelgetve, hogy tésztaszűrők vagyunk, amivel vizet próbálnak merni, vagy éppen beton útakadályok az autópálya közepén. Ahogy a gyermekek, fiatalok felnövekednek, a vérségi kötelékek felől fokozatosan az emberi minőségek irányába fordulnak. A szülők egyre kevésbé jelentenek számukra iránymutatást, általában véve eltávolítják maguktól a felnőtteket, méricskélik őket és a döntéseiket, mindezt azért, hogy később újra képesek legyenek közeledni hozzájuk, új minőségben. 17-18 éves korukra inkább már az érdekelheti őket, milyen emberek vagyunk. Épp ezért velük együtt kell változunk, csak éppen tudatosan, énerővel áthatva. Ekkor lehetünk képesek példát adni tetteinkkel, döntéseinkkel, a világhoz való igaz viszonyunkkal. Ez a kamaszok esetében a gyakorlatban úgy jelentkezik, hogy felelősséget, kibontakozási lehetőséget adunk és közben a helyes határok felállítása mellett támogatjuk az útkeresésüket. Dolgoztassuk az akaratukat, hogy az később belső, szellemi akaratként tudjon felébredni! Egy háztartásban sok feladat adódik, ezekből rendszeresen végzendőket nyugodtan lehet nekik adni, érezzék meg, milyen részt venni a család, a felnőttek életében. Ne becsüljük alá őket, egy 14-15 éves fiatal, ha jó mintát kapott, képes lenne akár egy teljes háztartást is elvinni. Ha van kert, a kerti munka a földbe való belenyúlással, az erőfeszítéssel, a gondoskodással és előre gondolkodással, egy folyamat végigkísérésével ugyancsak jót tehet velük. Főzzenek bátran! Táplálkozzanak rendesen, ennek az utóbbi évtizedekben zajló átalakulása, leromlása, csak bizonyos ételekre, ízekre korlátozódása már így is megnehezíti, hogy lelki és szellemi táplálékot tudjanak felvenni. Legyenek kint a természetben, sportoljanak, mozogjanak, találkozzanak barátaikkal! Korukhoz mérten kaphatnak felelősséget a kisebb testvérekkel kapcsolatban. Szülőként beszélgessünk velük őszintén, de ne ítélkezőn, segítsük őket tanácsokkal, de ne akarjunk mindent megoldani helyettük, az órarendi kérdésektől a házi feladaton át a mamahotel teljes ellátást biztosító szolgáltatásáig. Ne akarjuk kényelemben tartani őket! Gondoljunk bele, ha nincs mit tenni, nincs miért felelősséget vállalni, akkor nincs mód a változásra sem, tehát késleltetjük az érésüket. Tespedésből csak tespedtség születhet. Főleg egy olyan helyzetben, ahol az online oktatás amúgy is sok mindent lerombol. Magyarán: segítsük őket normálisan élni.

HSP: Mit látsz a tanítványaidon így egy év elteltével? Jobb vagy rosszabb a helyzet, mint amit 2020. márciusában el tudtál képzelni? Működőképesnek látod az általad alkalmazott módszereket?

KCS: Ez egy eleve rossz helyzet volt, amit egy erős visszaesés követett. Tavaly márciusban a világban és az országban élők többségén bénultság lett úrrá, hogy mit is kéne tenni, ez a gyermekekre is óhatatlanul kihatott. Az iskolákban pedig életkorra való tekintet nélkül akartak bevezettetni egy működésképtelen és életidegen rendszert. Nem feltétlen az átállás technikai és egyéb vonzatai miatt volt működésképtelen, hanem azért, mert felnövekvő emberpalánták ápolására, nevelésére tökéletesen alkalmatlan. A Hülyék paradicsoma című filmet megnézve jót derülhetünk rajta, hogy a jövő nem túl kifinomult szellemi képességekkel bíró emberei víz helyett kólával öntözik a földeket, és csodálkoznak, hogy miért nincs termés. Pedig az utóbbi egy évben ugyanez zajlik az iskolarendszerben, csak gyermekekkel. Tupírozhatjuk, hogy light kólával „öntözzük” őket, meg ízesítettel, hogy csillapítsuk a káros hatásokat, de azért mégiscsak a víz az igazi. A tanárok megveregethetik a saját vállunkat, hogy hű, de ügyesek az online térben, meg hogy fejlődtek a gyermekek digitális komptenciái, de azért aki érti, hogy mit vált ki és épít le ez a tanrend, annak nem könnyű belenéznie a tükörbe. Tisztelet azoknak, akik egy ilyen helyzetben is végiggondolták, hogyan lehet a képernyődrogosítást elkerülni vagy épp hatásait csillapítani! A tanítványokkal kapcsolatban mindent megteszünk, amit lehet, de jelenleg kármentés zajlik. A valódi következményekkel később szembesülünk majd.

HSP: Van-e valóban létjogosultsága koronagenerációról beszélni? Milyen hatása lehet a most átélteknek a gyerekek jövőjére nézve, hosszútávon?

KCS: Nem tudom, hogy van-e létjogosultsága róla beszélni. Ahogy utánaolvasgattam, még abban sem leltem egyetértésre, hogy mit is kéne érteni koronageneráció alatt. Az emberiségnek ez a közös „élménye” viszont egészen biztosan hagy lenyomatot, a felnőtteken és a gyermekeken egyaránt. Jelei már most is érzékelhetők. A jelen helyzet a szociális készségeket, kapcsolatokat, az ember emberhez való viszonyát is megtámadta, pedig ez szolgálhat a társadalom önszerveződésének alapjául. Ennek hiánya vagy sérülése pedig könnyebb irányíthatóságot eredményez. A gyerekeknél, fiataloknál, felnőtteknél a hatások sokféleképpen jelentkezhetnek. Egy ki nem alakult képességként, egy nem megalapozott, félelemből született döntésként, meg nem született gondolatként, meghiúsult segítő szándékként, az igazságért való ki nem állásként, egy világot formáló tett elmaradásaként vagy akár ösztönlétbe süllyedésként. Bőven lesz mit gyógyítani az elkövetkezendő időszakban.

HSP: Ti hogy vészeltétek át a tavaly tavaszi karantént és a mostani részleges lezárást?  Mit tettetek/tesztek a testi és a lelki egészségetek megőrzése érdekében? 

KCS: A lezárások eleje, a tavalyi tavasz nem volt egyszerű, ahogy felteszem, mások számára sem. Társasházban élünk, a területi lezárások korát éltük, zöldfelület messze és mutatóban, a kicsi pedig akkor alig több, mint fél éves volt. A #maradjotthon jegyében a ház zajszintje az egekbe szökött, mintha egy elefántcsorda és egy sramlizenekar szerelemgyerekei költöztek volna be, még altatni sem nagyon lehetett. Erősen kötődünk a szabad levegőhöz és a természethez, így igyekeztünk minél többet kint lenni. A szünetekben most is igyekszünk valamerre kikeveredni Budapestről A kevés alvás mellett is azt hiszem, szerencsések vagyunk, hogy kisgyerekekkel élünk, segít fitten, éberen tartani minket és végtelen öröm forrása. Mindketten dolgozunk is, a születése óta, eltunyulni egész biztosan nem fogunk. És szerencsém van abban is, hogy olyan társam van, akivel gondolattelin lehet beszélgetni.