RAPAI CSABA
Apa, már megint mesét írsz?
Igen, most egy újat, hogyan gyógyítsunk meg egy beteg kisgyereket, meg ilyenek.
Na, akkor feltétlen írd le, hogy mennyire buták a felnőttek – mondta a kisebbik lányom. – Hogy sokkal fontosabb az, hogy hogyan ne legyen beteg egy gyerek. Ki kell menni vele friss levegőre ha esik ha fúj és akkor megedződik. És jókat eszik, alszik utána. Ez kell nekik.
Megígértem neki, hogy leírom. Pont így csináltam én is velük. Emlékszem mikor nagyon nyirkos, csúnya hideg, őszi időben kimentem velük az utcába pocsolyázni, esőnadrág, esőkabát, gumicsizma felszerelésben. Senki nem volt kint rajtunk kívül. Csupapiros volt az arcuk, s folyt az orruk és hideg volt a lábuk, de boldog a fejük. Így mentünk be, forró levest enni. És így teltek a napok a hetek a hónapok. Voltak betegek, sokszor, óvodás korban is még, de egyre gyorsabban gyógyultak, maguktól. Mindig kértünk segítséget, ha baj volt, jó ha látja szakember, de egyre erősebbek lettek. Vannak kedves történeteim a múltból. A doktor nénink sokat tapasztalt, régi vágású, vidéki orvos volt, a szó nemes értelmében. Tényleg nem írt fel feleslegesen gyógyszert. Egyszer mikor egy csúnyább megfázása volt a nagyobbik lányomnak, mondta, hogy figyeljünk rá az éjjel mert lehet kruppos rohama is akár, de semmi izgalom, csak nyissam rá a hűtő ajtót, az jót tesz neki. Hát pont így lett, ahogy mondta. Hajnali kettőkor kutyaugatássezrű hangra riadtam a gyerekszoba felől, odaszaladtam, de próbáltam higgadt lenni, követtem az utasítást. S tényleg, ahogy bedugtam a fejét a hűtőbe hirtelen jobban lett. Kissé csodálkozott, de nagyon boldog lett mikor meglátott benne valamit:
Tudududá! – kiáltott fel.
Hát igen, kénytelen voltam adni neki egy túró rudit ha már észrevette.
Megelőzöm, ahogy tudom. Szeretgetem, mikor rossz neki. Mesélek, hogy felvértezze magát az életre. Így csinálom én.