Hamuban Sült Pogácsa
A holisztikus gyermeknevelés magazinja
Támogató kommunikáció a gyermeknevelésben
2020. február
Így csináljuk Mi
Kollégáinkát is kommunikációra buzdítottuk, nézzük, ki hogyan csinálja ezt a Hamuban Sült Pogácsa munkatársai közül…
Figyelem, önvallomások következnek.
Szabó Virág gyűjtése
BAHUL KRISZTINA
Szavainkkal teremteni és rombolni tudunk… ez a szóvarázs. Mind hatunk a környezetünkre szavaink által, a mérgünkben kirepült szavakat bármennyire is szeretnénk, nem lehet többé visszagyömöszölni, meg nem történtté tenni. Sokszor a hangos kimondás után jön a felismerés felém, hogy ez csak egy régi minta, egy jól berögzült mondat, amit már akkor sem szerettem, amikor nekem mondták gyerekként, mégis mélyről váratlanul előtör és rombolna ismét. De, korrigálok hangosan…korrigálok addig, míg átíródik egy számomra elfogadható új mondattá, új érzéssé. És mi a helyzet a kimondatlan szavakkal? A bennünk rekedt gondolatfoszlányokkal, amiket ott akkor nem mondtunk ki Neki…mi a sorsa a bent ragadt szavaknak, amik éveken át kísérnek minket? Beszélgetünk egymással úgyis, hogy nincs jelen a másik. A párbeszéd bennünk él csupán, remélve, hogy egyszer utat tör magának egy valódi élő párbeszédben, kapcsolódásban, vagy akár egy festményben kel életre, vagy tollunk által formálódik történetté. Vajon ezek a kimondatlan szavak testünk betokosodott sejteivé válnak, és így cipeljük tovább önmagunkat betegítve? Szavaink minősége tükrözi belső világunkat, gondolkodásmódunkat, életszemléletünket. Éberségünk határozza meg, hogy a különféle hatások alatt észrevesszük-e valódi igényünket és a szeparáció helyett a kapcsolódást választjuk másokkal és ön-magunkkal.
HYROSS KATA
Számomra ez elég nehéz téma, hiszen sokáig úgy gondoltam, hogy minek mondjam, tudnia kell, ha szeret. Ugye ismeritek ezt a belső monológot? Tudhatná, gondolhatná, érezhetné, odafigyelhetne, megtanulhatta volna már, ismerhetne… és társai. Sajnos vagy nem, de nem ilyen egyszerű ez. Beszélni kell magunkról, tudni megfogalmazni az érzéseinket, a szükségleteinket, a vágyainkat és mindehhez persze kell egy figyelő társ. Úgy gondolom, első lépésben a figyelő társ, aki minőségi időt tölt velem, az én vagyok, az én belső hangom, aki bennem lakik és kiabál, suttog, rikácsol, dünnyög és valljuk be, néha torka szakadtából üvölt, nekem. Nektek van ilyen kis beszélő manócskátok? Ti töltötök vele minőségi időt és meghallgatjátok figyelmesen, teljes odaadással és elmélyüléssel? Halljátok őt? Van időtök beszélgetni vele? Ez az első lépés: a manócska párbeszéd. A második lépés: A manócskával közösen megfogalmazott érzelmeimet a nyelvem hegyére helyezni, kinyitni a számat és szavakba töltve kimondani azokat. Ugye, milyen egyszerű? Kommunikálni, kommunikálni, kommunikálni kifelé. Itt újfent nagyon fontos a figyelő társ, aki lehet a párod, a szomszéd, a pénztárosnő vagy a kalauz, vagy éppen a fogorvosi asszisztens. Persze próbatételnek számít figyelmet kicsikarni rohanó világunkban a pénztárosnőből vagy a kalauzból. Szerintem ebben ismét a kommunikáció eszköztárából meríthetünk oly módon egyértelműen és röviden megfogalmazva a vágyainkat, hogy a partner figyelmét, esetünkben a pénztárosnőét – akár csak töredék percekre – magunkra vonjuk, segítve ezzel a kommunikációt és vágyunk beteljesülését, azaz megtudni, mennyibe kerül pontosan egy kiló zöld banán. Nagy kincs van a birtokunkban nekünk embereknek, hiszen a szavakkal történő kommunikációval egy tárgyaláson emberek, vállalkozások, népek és országok sorsa dőlhet el. Harmadik lépés: Meghallani a másikat, meghallgatni, mit mond embertársunk! Számtalanszor esünk abba a hibába, hogy a saját életdrámánkat rázúdítjuk valakire és közben észre se vesszük, nem megy át a jelfogó antennáinkon, hogy ő vele is történt valami, neki is lenne mondandója, neki is lennének vágyai, talán még szükségletei is. Sokszor egyszerre beszélünk, aminek eredményeképpen nagy alapzaj keletkezik és a kommunikáció csak látszólagos és hangos lesz, de eredmény nulla, hiszen nem történt meg sem a meghallgatás, sem az odaadó figyelem. Ilyenek lehetnek a nagy családi ebédek, a házi bulik, a nyári grill partik a szomszédokkal. Mit üzen az én kis manócskám onnan bentről? Hallgass! Figyelj! Beszélj! Hallgass! Figyelj! …………és így tovább, míg a világ világ!
KIS ADRIENN
Első gyermekem egy éves volt, amikor kezembe akadt a Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje című könyv. Nagyon megragadott a téma megközelítése, bár be kell vallanom, hogy a gyakorlati megvalósítás nem ment könnyen, és távolról sem mondható teljeskörűnek – de a papírszagúnak érzett, tőlem idegen mondatok mégis működtek/működnek… A fiam és a két évvel fiatalabb lányom két külön univerzum. A fiam jóval empatikusabb, érzékenyebb, és nem szereti a konfliktushelyzeteket sem – win-win megoldásokra törekszik általában. A lányom meg mintha lubickolna a konfliktusokban – pontosan érzékeli a helyzeteket, és bekapcsol az önérvényesítő képessége. Felnőtt korukban minderre szükségük is lesz – nem elnyomni kell ezeket, hanem megtanítani őket arra, hogy jól tudják majd használni az adottságaikat – hogy önmaguk és a körülöttünk élők hasznára, boldogságuk megteremtésére tudják majd fordítani azokat.
RAPAI CSABA
Első gyermekem még nagyon pici volt, és én még semmit nem tudtam a szülői létről. Kerestem könyvet hozzá, találtam is. (Nem mondom a címét, biztos jó, valakinek, de nekem nem jött be. Az első fejezet után eldobtam.) ÉS inkább elkezdtem figyelni a gyerekemet, mit is akar nekem mondani szavak nélkül…Így kezdődött. A betűk sok mindent elbírnak, de a valóság nem fekete-fehér. Sokszor tudjuk mit kéne tennünk, de mégsem azt tesszük. Miért nem? Mert emberből vagyunk, elfáradunk, hibázunk, tanulunk, felállunk és jobbak leszünk. Napról napra. Csak így lehet, alázattal, szeretettel. “A baba odalépett az építmény mellé és egy ekkora gyerektől szokatlan sebességgel elkaszálta az egészet csípőmagasságban. Hatalmas robajjal borult le az építmény, kockák pattantak szanaszét. Gáborka önfeledt kacagással nyugtázta a tényt és kiabálta apjának: Mééég Gecceeeeeer! Újat! Rezső első megdöbbenésében megszólalni sem tudott”.
SZABÓ VIRÁG
A kamaszkorba torokszorító kommunikációs blokkal érkeztem.
Mert bár az írásbeliségben mindig lubickoltam, azért, hogy élőszóban ne kelljen megmutatnom magam és az érzéseimet, és ezáltal békén hagyjon a külvilág, a meghallgatás, a figyelem művészetét emeltem magas szintre. Gátlásosságomból hosszútávon egyetlen kivezető út adta magát: ha pszichológiát, kommunikációt tanulok, talán sikerül megértenem magam, és győzedelmeskednem a nem működő mintáim, illetve belső félelmeim felett. Az öngyógyítást és az önképzést soha, egyetlen napra nem függesztettem fel. Amikor édesanya lettem, nem volt kérdés, hogy pocaklakómmal is azonnal megkezdem a mindennapos, őszinte kommunikációt – férjemmel rengeteget beszéltünk, meséltünk, énekeltünk neki, már akkor is. Számunkra elsődleges cél az otthoni biztonságos érzelmi közeg megteremtése, ahol szabadon kifejezhető minden gondolat és érzés, ahol az sem okoz szorongást senkiben, ha a vélemények ütköznek egymással. Ha az élet konfliktust hoz nekünk, a nyílt, szabad megbeszélésen túl előkerülhet a mese, a játék, az alkotás, amely további közös megértéseket és oldódásokat hozhat a felmerült témában. Nincs tabutéma – szeretetteljes megosztás van; hibázni és a hibákból tanulni megengedett, sőt, a fejlődés természetes része, ahogyan bocsánatot kérni sem okoz gondot egyikünknek sem. Családi időbeosztásunk kissé kihívásos, de az fontos, hogy naponta legalább egy étkezés közösen zajlik, megkérdezzük és meghallgatjuk teljes figyelemmel egymást az aktuális külső és belső történésekről. A szeretetnyelvek mindennapos beiktatása egyértelmű törekvésünk, és működik is – egyedül az ajándékozás az, aminek meg kell találni a maga időzítését és módját, próbáljuk nem halmozni a tárgyakat (milyen szép ajándék egymásnak egy-egy saját készítésű rajz is vagy egy reggeli szeretetvallomás papíron). Az együtt töltött, minőségi idő kötelező, az érintés természetes, szívességekkel automatikusan támogatjuk egymást, a biztató, elismerő szavak pedig elengedhetetlenek mindannyiunknak, hogy jól érezhessük magunkat a bőrünkben. Nálunk van egy komoly kihívás (és egyben persze lehetőség). Ami óvodáskorú kislányomnak természetes, az nekem időnként nagyon kimerítő: a két nyelven való gondolkodás és kommunikáció. Tündérünket azonban ez egyáltalán nem zavarja: anya- és apanyelven egyaránt kitartóan csacsog reggeltől estig, megosztva velünk életének minden apró rezdülését, mély harmóniában önmagával és a világgal.