Hamuban Sült Pogácsa
A holisztikus gyermeknevelés magazinja
FÓKUSZBAN A KORONAGENERÁCIÓ
2021. május
Így csináljuk Mi
Kollégáink mesélnek arról, ki hogyan élte/éli meg a pandémia hozta kényszerű változásokat, és hogyan hatott a mindennapjaikra, az életükre az elmúlt egy év sok szokatlansága.
SZABÓ VIRÁG
A pandémia kitörésével egyidőben az élet hozott családunk számára egy komoly kihívást. A két fájdalmas történést együtt fogadni, kezelni, napról napra túlélni, bennük végül az áldást is meglátni – próbatétel volt számomra. Bár a végkimerülés határán álltam tavaly március-április-májusban, szerencsére arra még volt erőm, hogy az összeomlás előtt egy perccel tollat ragadjak, és papírra vessem mindazt, amit az Inspiráció velem – és rajtam keresztül másokkal is – közölni akart. Ekkor indult meg a gyógyulás és a külvilági helyzet ösztönös értelmezésének folyamata bennem. Az írás és a mese akkor is segített, mint életem minden egyes vészhelyzetében, krízisében.
Azóta is értek fájdalmak a Covid által, így óvatos vagyok magam is, miközben igyekszem – családommal összefogásban – kihozni a legjobbat a mindennapokból. Amellett, hogy érzékelem a helyzet sötét és fájdalmas oldalait, látom benne a segítő provokációt is, amely ébresztőt kíván fújni az emberfiának: vállaljunk végre felelősséget önmagunkért, tanuljuk meg értékelni, amink van, és tegyünk azért minden nap, hogy mentális-érzelmi-fizikai egészségünk a helyes, élettámogató szokások kialakítása és az örömök megélése által megteremtődjön, fennmaradjon; immunrendszerünk megóvjon bennünket. Dolgozzunk emberi kapcsolataink harmonizálásán, lomtalanítsunk az életünkben, vállaljuk fel a segítő szerepet Földanya oldalán, tanuljunk meg kapcsolódni önmagunkkal, saját isteni énünkkel; halljuk meg a belső hangunk üzeneteit – szeressük és tápláljuk önmagunkat. Pontosan ezeken dolgozom magam is, odafigyelve a jelekre, amelyeket támogatásként küld felém az Univerzum. Figyelek, tanulok, fejlődöm tudatosan, mert tisztában vagyok azzal, hogy ez már a sokadik figyelmeztetés az emberiség számára. Jó volna nem megvárnunk egy következőt, még súlyosabb pofonokkal.
Az elmúlt jó egy év termékeny volt számomra: egyrészt lubickoltam a hivatásom adta lehetőségekben, nekem az online világ fejlődési lehetőséget, és sok örömöt hozott. Rég nem írtam ennyit, és nagy élvezettel tettem – sőt, egy könyvem is napvilágot látott. Gazdag volt azért is, mert itthon, hármasban csodaszép az élet, a kihívásai ellenére is. Kirándulások, sok-sok játék, rengeteg mese – olyan hálás vagyok mindezért! És a Természetért, amely még közelebb engedett magához, és amelyet együtt fedezünk fel, ünneplünk kislányunkkal nap mint nap, aki végtelenül boldog az “óceánnyi” együtt töltött idővel, a szülei társaságában.
HYROSS KATA és BAHUL KRISZTINA
A pandémia sokunkat változásra ösztökél. Sokan még ragaszkodunk a megszokott kerékvágáshoz és azt a régi életet szeretnénk folytatni, ami már nem működőképes; sokan pedig változtatunk a korábban megszokott, esetleg döcögő-zötyögő életmódunkon. Lehet így is, és lehet úgy is. Bennünk és körülöttünk lényeges változás zajlott le az elmúlt egy évben, ugyanis egy szerencsés találkozásnak köszönhetően anya-lánya gazdálkodók lettünk. Ebben a befelé forduló, számunkra lecsendesedett és inkább a természet felé forduló időszakban találtunk rá a kiskertre, a birtokra, ami számunkra egy letisztult, virágzó életteli kertet jelent. Kapcsolódhatunk általa a földhöz és a belőle születő élethez, táplálékhoz. Sokan segítették, egyengették az elindulásunkat, amire nagy szükségünk volt, hiszen korábban ilyen mértékben nem foglalkoztunk gazdálkodással. Ezáltal szó szerint testközelbe került a föld, hiszen földet művelünk, gyümölcsfákat gondozunk, kapáljuk a szőlőt és a veteményt. Zöldségeket, gyümölcsöket rakunk el télire a családunk részére, a fölösleget pedig piacra visszük. Közelebb kerültünk az anyaföldhöz, a természethez, amit eddig is jártunk rendületlen, de ez most más. Ez nekünk terem. Látjuk és megéljük nap, mint nap, ahogyan a földből kibújnak a kis palánták; látjuk a virágzó gyümölcsfákat; a kicsattanó szőlőszemeket; látjuk és kezünkkel érzékeljük a föld puha, nedves, száraz, göröngyös létét. Látjuk az életet és látjuk a halált. Benne élünk a természet rendjében, megéljük a kertben az élet körforgását. Kell ennél szebb, csodásabb dolog, mint a természettel együtt lüktetni? Megadni mag-unkat a természet törvényének? A kertben minden más, egy más világba kerül az ember lánya általa. Csend van, még akkor is, ha zümmögnek a méhecskék és körbezsongják a fákat, nagy felhőt képezve köréjük. Belül van a Csend. A kert nyugalmat áraszt és erővel tölt fel, pedig igencsak súlyos teher a trágyával megrakott talicskát tolni felfelé, s nem egyszer, hanem hússzor, míg el nem fogy a trágyadomb alant. A rendre is tanít a természet. Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Ma kell öntözni a veteményt és a szőlőt nyitni, holnap már késő. Mindennek megvan a maga ideje. A természet tanít. Ember, te hallod?
RAPAI CSABA
Játéknak indult számomra, mint minden, mert így működöm. Mármint nem a vírus és az abban való hit hogy létezik-e vagy sem, veszélyes-e és ha igen mennyire. Hanem a bezártság, mint kényszerű helyzet. Sosem voltam még home office-ban, s bár látszólag egyszerű a helyzet, hiszen az ember felébred, pizsamában bekapcsolja a számítógépet és kész, azt hiszi rendben van. De nincs így, mert nagyon hamar elvész a napok jelentősége, ha semmi rendszer nincs bennük. A nappali az ebédlő és a gyerek iskolája egy helyen, a hálószoba az iroda, a konyha meg a menekülő hely. Nekem eleinte nem csendet, befelé fordulást hozott, hanem megoldandó feladatot, hogy kialakuljon valami rend. Izgalmassá tettem némi játékkal, kovászkákat nevelgettem, kenyeret sütöttem kisebbik lányommal és karantén bicikliztünk – ahogy mi hívtuk. Nem érzékeltem a nagy veszélyt, ahogy mondták. Aztán újra itt a nyár és irány a víz…
Majd elkezdődött valami. Kívülről indult, mert mint annyian, én sem hallgattam a belső szóra, ami azt suttogta:
Nem jó így, nem megy tovább a régi világ, ébredj!
Ha nem hat az inspiráció, jön a provokáció – hogy a mesék nyelvén fogalmazzak. Elvesztettem én is a munkámat és újra bezártak minket.Ez már más érzés volt. Egyre többen körülöttem megbetegedtek, s végül én is, idén tavasszal. Átéltem, hogy itt van,létezik és veszélyes. S bár sokszor voltam ott, hogy nem tudom mi lesz, de mindig kerestem a szépet és a jót, hogy átsegítsem magam a nehézségeken. Ha nem engedünk a stressznek, a negatív dolgoknak és Hiszünk, akkor túl lehet lenni ezen is. Fizikailag sikerült, lelkileg még dolgozom rajta, keresem az új Utam, de azt hiszem most végre meghallottam az új idők szavát, ahogy Földanya suttogja nekünk a mesében…
KIS ADRIENN
Azon a 2020. márciusi péntek estén a barátnőimmel együtt hallgattuk a bejelentést a lezárásról, együtt sírtunk. Pár napig sokkoló volt reggel arra ébredni, hogy ezt nem álmodtam, ez nem egy katasztrófafilm, ez most tényleg velem, velünk,a gyerekeimmel történik, hogy ez itt most maga a történelem… Emlékszem arra a zavarodott érzésre, hogy mit szívok be a levegőből minden egyes lélegzetvétellel, mi kerül a kezemre, amikor megfogok egy kilincset, vagy kipakolom a boltból hazahozott dolgokat. Ismerős volt mélyen az az érzés, valahonnan a gyerekkoromból, amikor butaságokkal ijesztgettek a többiek, hogy leprás leszek, ha megérintek egy galambtollat, vagy ha véletlenül melegvizet iszok a csapból akkor elkapom a névtelen fertőzést ami ott terjed, vagy hogy a barna folt a banánon kígyómarástól ered, és ha megeszem akkor meghalok. Akkor a szüleim mindig megnyugtattak, és én megkönnyebbülten hittem nekik. Most nem volt megnyugtatás, mindenhonnan ez az őrület áradt. Három nap után rájöttem, hogy csak én húzhatom ki magam ebből, a gyerekeim érdekében is meg kell tennem.
Néhányan közös esti meditációba kezdtünk, az alábbi erősítő mondatokkal:
“Lelkemet mindig tisztán tartom a jövőből felém áramló nehéz események félelmétől. Mély bizalom él bennem érzésben éppúgy, mint érzékelésben. Bármi történhet, és bármi történik, teljes nyugalommal fogadom. Tudom, hogy minden, ami felém áramlik, egy bölcsességgel teljes Világrendből fakad. Ebben a korszakban meg kell tanulnom abszolút bizalomban élni, minden egzisztenciális biztonság nélkül. Bizalom él bennem a gondviselés mindenkor jelenlévő segítő erejében. Az egyetlen létező segítség, hogy reményemet és bátorságomat nem adom fel, akaratomat fegyelmezem és magamban az ébredés lehetőségén munkálkodom, minden reggel és este.”
És megérkezett a megnyugvás.
Hétfőn elkezdődött az online iskola, a gyerekeim tanítói nagyon szépen álltak a gyerekek és a családok mellett, a tananyag mellett igaz, segítő gondolatokat is kaptunk tőlük. Kialakult az új napirend, sok szabadban töltött idővel, közös sétákkal, játékkal, rendszeres kirándulásokkal, közös sütéssel-főzéssel, kovásznevelgetéssel. A lakótársakkal közösségi kertet kezdtünk művelni.
A barátaimmal közös önismereti gyakorlatba kezdtünk: minden reggel oldalakat írtunk tele a cikázó gondolatainkkal, míg azok el nem csendesedtek, hogy aztán megtalálhassuk a csöndet magunkban, fókuszt találjunk, és rátalálhassunk az adottságaink által kijelölhető céljainkra. A külső körülményektől függetlenül. Ez is rengeteget segített abban, hogy ne csak egy átmeneti állapotként tekintsek a karanténra, ami ha majd elmúlik, folytathatjuk ugyanonnan ahol abbahagytuk, hanem felismerjem és elfogadjam a jelzést, hogy megváltozott a világ, és benne nekem is változnom kell. Felvállalni a felelősséget, használni az adottságaimat, és tudatosan tenni azért, hogy az az új világ jobb legyen.