Hamuban Sült Pogácsa

A holisztikus gyermeknevelés magazinja

Támogató kommunikáció a gyermeknevelésben

2020. február

Ha jól hallgatjuk egymást, gyógyulunk

Szabó Virág interjúja

Interjúalany: Rambala Éva, az erőszakmentes kommunikáció módszerének hazai meghonosítója

Amikor támogató kommunikáció a magazinunk témája, elsők között szükséges megemlékeznünk az erőszakmentes kommunikáció (EMK) módszeréről, amit a világnak Marshall Rosenberg adott át – az empatikus figyelemre, a világos önkifejezésre épülő kapcsolódás megteremtésének lehetőségéért. Rambala Évát, a módszer hazai nagyasszonyát kerestük meg, hogy “zsiráfnyelven” meséljen nekünk az EMK csodájáról. Sok éve találkoztam először. Emlékszem, mennyire magával ragadott az a tűz, ami a tekintetében lobogott, miközben választott hivatásáról mesélt.
Nincs ez másképp ma sem: az erőszakmentes kommunikáció kiemelkedő hazai képviselője azóta is töretlen hittel és lelkesedéssel tanítja a világot – kommunikálni. 

 

 

Rambala Éva: Egy barátnőm, egykori grafológia tanárom adott a kezembe egy szórólapot, azzal a javaslattal, hogy nézzem meg a Keresztutak Egyesület programkínálatát, mert igazán figyelemreméltó a tevékenységük. Nem tudom, mi volt izgalmasabb számomra akkor és ott: a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia díszterme, vagy az EMK módszere, amiről az előadás szólt. Két mondatra azonban mégis emlékszem. Az egyik így szólt: “a jókislányság egyetlen jutalma a depresszió” – és úgy tűnt, ezzel személyes diagnózisom kerül kibeszélésre nyolcvan ember előtt, ráadásul a hozzájárulásom nélkül :-). A másik pedig: “Ha valami nem tetszik, mondd ki. Anélkül, hogy bárkit kritizálnál”. Tüzes temperamentumommal a kimondás sosem jelentett gondot, ám az új, izgalmas gondolatnak tűnt, hogy az őszinteség kritikai színezet nélkül is működhet.

Szabó Virág: Miért is olyan fontos a kommunikáció az életünkben?

RÉ: Mert a boldogságot felerősíti, a szomorúságot meg elviselhetőbbé teszi, ha úgy élem meg, nem vagyok egyedül. Ha felidézem életem legboldogabb és legszomorúbb pillanatait, ezek mindig emberekhez kapcsolódtak. Milyen nehéz lenne az életben értelmet találnom, ha nem tudnék információt adni környezetemnek, sem pedig kapni másoktól.

SzV: Hogyan kommunikálnak ma a szülők, a pedagógusok a gyermekeikkel? Mi az általános tapasztalat?

RÉ: Úgy érzem, közeledünk a harmóniához.  “Bezzeg az én időmben” még általános volt az a felfogás, hogy a gyereknek megmondjuk, mit kell csinálnia és reális elvárás volt, hogy ő azt meg is csinálja.  A másik véglet abból ered, hogy azt akarjuk mindannyian, boldog gyermekkora legyen a gyerekünknek, ezért megpróbáljuk elhitetni vele, hogy körülötte forog nem csak a család, hanem az egész univerzum.  Persze értem én a motivációt: nem akarom, hogy ő is annyit küzdjön, mint én. Mégis, számomra úgy tűnik, hogy egyre több szülő és pedagógus megtalálja azt a határt, amiben a gyerek megkapja azt a figyelmet, ami neki fontos, anélkül, hogy önmagunkat feladva kiszolgálnák őt.  Ami a gyereknek megadja az együttműködés tapasztalatát, a felnőttnek pedig örömtelibbé teszi a gyerekkel töltött időt. Most, hogy belegondolok, mit mondtam, felmerül bennem: lehet, hogy inkább a vágyaimról szóltam, ahelyett, hogy pontos diagnózist állítottam volna fel?

 

 

SzV: Milyen módon hat a kommunikáció a gyermekek fejlődésére, önbizalmuk alakulására?

RÉ: Sokszor hallom, nem az fáj, amit mondott, hanem az, ahogyan mondta. A legtöbb szót ki lehet mondani kapcsolatépítő és pusztító módon is. Miután több kontinensen dolgozom, nagyon sokféle hitrendszerrel találkozom. Vannak, akik az előző életből eredeztetik a problémáikat, vannak, akik a gyerekkorból, vannak, akik a genetikát tartják felelősnek, és ez csak néhány példa, ezért arra a kérdésre nem szeretnék egyértelmű választ adni, hogy mi határozza meg a gyerek fejlődését. Számomra fontosabb, hogy az önbizalom, amivel én magam rendelkezem, vajon milyen példát állít a gyerekemnek? Az, ahogyan a körülöttem lévőkhöz viszonyulok, mit kommunikál mások felé? Szoktam tudatosítani, esetleg kimondani, hogy most mi zajlik bennem?  Észreveszem, amikor az érzéseim annyira elhatalmasodnak felettem, hogy elveszítem a kapcsolatot a realitással? Amit biztosan tudok, azokon az életterületeken, amelyeken a szüleimtől számomra követésre méltó viselkedést láttam, én magam is könnyebben boldogulok.

SzV: Sok szülő beleesik a csapdába, túlérzékenynek állítja be gyermekét, ha az visszajelzést ad a szavak okozta fájdalmakról. Gyakori a cinizmus, a kritika családokon belül is. Milyen hatásuk van ezeknek rövid-és hosszútávon?

RÉ: Mindez távolságot hoz létre, nem segít annak a szeretetteljes légkörnek a kialakításában, amire feltételezésem szerint a lelkünk mélyén mindannyian vágyunk. Szerencsére egyre több olyan szülőt, pedagógust találok, akik nyitottak a tanulásra, a változásra. Ennek ellenére ez nem egy egyszerű folyamat.

SzV: Ha valaki verbális bántalmazásban részesült gyermekkorában, hogyan gyógyítható?

RÉ: Nem tartom magam gyógyítónak, ezért nem tudom. Popper Pétertől a halála előtt egy interjúban azt hallottam, hogy: “kérem szépen, én nem tudom, ki mitől gyógyul meg.”  Huh, ez aztán az alázat számomra egy igazán gazdag életút vége felé. Nekem, amikor valaki nyitott szívvel és kritikamentes elmével meghallgatott, nagyon sokat segített a saját gyógyulásomban.  Ezt igyekszem a legjobb tudásom szerint másoknak is felajánlani.

SzV: Ha egy tudatosodást választó szülő mást szeretne adni a gyermekének, mint amit ő kapott annak idején kommunikációban, mire figyeljen?

RÉ: Beszéljek a sikereimről. Ne azt mondjam el, hogy milyen ügyes vagyok, hanem röviden a problémát, mit éltem meg önmagamban, amikor kihívások elé állított az élet, és mi segített a megoldásban.  Ebből sokat tudnak meríteni ők is, hogyan viszonyuljanak saját kihívásaikhoz. Ne azt mondjam, hogy ő milyen, hanem azt, hogy mit tapasztaltam, hogy vagyok ezzel, és mit szeretnék tőle. Persze ez helyzetfüggő, amikor a gyermekem épp az autó elé készül kirohanni, ne az érzéseimről beszéljek, hanem próbáljam meg azonnal megállítani őt. Kérdezzem meg, ő hogy van egy olyan helyzetben, amikor nekem nem tetszett a viselkedése. Mi miatt tette ezt vagy azt.  Egyesek szerint nem véletlenül kaptunk két fület és csak egy szájat :-).  A gyerekünk a példamutatásunkból és abból tanul nagyon sokat, ahogyan meghallgatjuk őt.  Ez különösen akkor fontos, amikor nem értünk egyet a viselkedésével.

SzV: Tegyük fel, én tudatos szülő vagyok, aki nagyon ügyel arra, hogyan kommunikál a gyermekével. Ám ha a környezet nem hasonló beállítottságú, mit lehet tenni? Egyáltalán mit érdemes tenni, ha azt tapasztaljuk, egy ismerős, egy rokon, egy pedagógus, egy játszótéri anyuka romboló (nem támogató) szavakkal illeti a gyermekünket?

RÉ: Megkérdezni a gyerektől, hogy ő hogy van ezzel.  Segíteni neki abban, hogy megtanuljon ilyen helyzeteket feldolgozni.  Felnőttként is fog hasonlókat kapni. Ha van rá lehetőség, megkérhetem a felnőttet, hogy változtasson, bár ez ritkán hoz gyümölcsöt, de egy próbát megér.

SzV: Óvodák, iskolák mennyire fogékonyak az erőszakmentes kommunikáció módszerére?

RÉ: Csak arra fókuszálok, mit tehetek én azért, hogy egyre több ember halljon rólunk.

SzV: Ha – ismét tegyük fel -, elfoglalt szülő vagyok, szerény pénztárcával, így nem tudok részt venni egy EMK-tréningen, de szívesen fejlődnék a témában: milyen tanácsot adnál, mit változtassak meg első lépésként a kommunikációmban a gyermekem felé, hogy jobb legyen a kapcsolatunk… ?

RÉ: Szeretettel ajánlom ez esetben a youtube-on fellelhető ingyenes videóink megtekintését, és időnként kedvezményes áron hirdetünk meg tréningeket szülőknek, gyerekeknek egyaránt. Honlapomon – http://rambala.hu/ – minden információ megtalálható azok számára, akik mélyülnének a témában.

Mesélj, kérdezz, beszélgessünk!

meseldel@hamubansultpogacsa.hu