Hamuban Sült Pogácsa
A holisztikus gyermeknevelés magazinja
Adventi különszám
november-december
Manuela ébredése
Adventi mese
ELSŐ RÉSZ
Manuela október végén lett tízéves. Ahogy minden évben, már másnap elkezdte várni a karácsonyt. Megírta a levelét a Jézuskának, aztán naponta szépítgette, bővítgette. Nagyon szerette az évnek ezt a részét. Csak olyan lassan teltek a napok. Pedig azok egyre rövidebbek és sötétebbek lettek. A legnehezebb mindig az volt, amikor beköszöntött a december. Még négy hosszú hetet kell várni. Persze lehet bontogatni reggelente a kis csomagocskákat az adventi naptárban, de ettől nem lesz rövidebb az idő. Egy este anyukája új mesekönyvvel a kezében ült le az ágya szélére.
– Ma van advent első vasárnapja – mondta, a kislány haját simogatva. – Mától minden este egy kis szamárkáról fogok mesélni.
Manuela jóleső izgalommal fészkelte be magát anyukája mellé, és ámulva hallgatta, hogyan talált új gazdára a csökönyös kis szamár, és hogyan változott meg ezután az egész élete.
– Mesélj még – mormolta, amikor anyukája becsukta a könyvet. – Hová vándorolnak Máriáék a csacsival?
– Holnap folytatom csillagom. Most aludj szépen.
A kislány rögtön mély álomba merült. Egy kis szamár hátán zötykölődött, köves, forró pusztaságban. Egyszer csak egy nagy szikla elé értek, ahol a csacsi lába a földbe gyökerezett. Egy barlang bejárata sötétlett a sziklafalon. A telihold fénye bevilágította a barlang bejáratát, de tovább már nem tudott behatolni a sötétségbe. A kislány, kezében egyetlen gyertyával elindult az ismeretlenbe. A gyertya lángja kékes fénnyel világított a sötét alagútban, talán azért, mert kevés volt a levegő. Vagy talán másért? Mintha angyal formája lenne néha annak a kék fénynek… Lassan sétált a kanyargós úton, nem látta merre, csak érezte, hogy mindig csak egy irányba fordul. Mintha körbe-körbe menne, de mégsem ért vissza a bejárathoz, hanem egyre beljebb és beljebb jutott a Föld belsejébe. Egyszer csak egy tágas terembe érkezett, melyet fáklyák világítottak be. Tölgyfából faragott, kerek asztal állt a terem közepén, körülötte székek. Manuela érezte, hogy valami felemeli és az asztal fölé viszi őt. Nem félt, kíváncsian figyelt. A fáklyák fénye felizzott, ahogy a kis lovagok besétáltak a terembe. Vele egyidősek lehettek. Csendben leültek a székekre és vártak. Vártak valamire. Vagyis valakire. A fáklyák fénye újra fellobbant, amikor belépett a terembe. Hosszú palástja a földet súrolta. Lassan, csendesen lépdelt, majd leült a helyére. A gyerekek tátott szájjal bámulták a királyt, aki nemcsak tanítójuk volt, hanem varázsló is. Megilletődötten fészkelődtek székeiken, de mikor felemelte a fejét és meleg kék szemét rájuk szegezte, tekintetétől megnyugodtak.
– Fessétek le, ami eszetekbe jut arról, hogy igazságtalanság – mondta a tanító mélyen zengő hangján.
Az eddig üres asztalon színes tinták, ecsetek és pergamenlapok tűntek elő a semmiből. S ahogy fogytak a színek, úgy elevenedtek meg a képek a lapokon, megannyi történet, sárkányokkal harcoló lovagokról, akik a királylányt szerették volna megmenteni; menekülő törpéről, aki ígéretét megszegve nem ajándékozta oda a rókának azt a csillogó drágakövet, mert magának akarta megtartani; és a két éhes vándorról, akik összevesztek egy kenyérdarabon. Ahogy a király felemelte kezét, jelezve, hogy letelt az idő, az asztal közepén fekvő hatalmas pergamenlapon lassan betűk rajzolódtak ki – kéken ragyogtak Manuela gyertyájának fényében. Nem tudta elolvasni a teljes szöveget, csak az elejét látta: Az Igazság szép útjára, világít az ő sugára…
Ahogy a lap aljára ért a fény, a lovagok hirtelen eltűntek. Manuela ismét a földön találta magát, és meglepődve látta, hogy egy ajtó magasodik előtte, amely az előbb még ott sem volt. Akkor a falakon afféle morajlás futott végig, mintha egy óriás ébredezne. Az ajtó kitárult. A kék angyal – mert tényleg az volt – bátorítóan mutatott az ajtón túlra. A kislány tétovázás nélkül lépte át a küszöböt. Hatalmas fény villant a barlang belsejében, és…
– Hol vagyok? – kiáltott fel hirtelen.
– Hát hol lennél? – mondta mosolyogva anyukája. – Itthon az ágyadban.
Manuela feltápászkodott és álmosan kibotorkált a konyhába. Apukája és a kisöccse már ott ültek az asztalnál.
– Segítek reggelit csinálni, jó, anya? – kérdezte, ám pont ebben a pillanatban kistestvére kiborította a kakaót.
– Semmi baj – szólt kedvesen a kislány és megsimogatta öccse buksiját – előfordul, hisz még kicsi vagy.
Fogott egy papírtörlőt és felitatta a kakaót mindenhonnan. Utána mindenkinek egyformán kiporciózta a reggelit: kiflit, lekvárt, szalámit, miegymást. Szülei kérdőn összenéztek és csak figyeltek. Manuela kivitte mindenkinek a tányérját, és a ki nem mondott kérdésre ezt felelte:
– Hát így igazságos, nem? – és mosolyogva beleharapott a friss, meleg kiflibe.
Úgy érezte, sosem evett még ilyen finomat.
MÁSODIK RÉSZ
A tanítónéni reggel meggyújtotta a második gyertya lángját is a teremben lévő koszorún. Manuela úgy érezte mintha a szíve megtelne reménnyel. Bár nem tudta, mit is jelent ez a szó, csak érezte – olyan meleg volt, simogatón szép, s finoman körbeölelte. Alig hallotta az énekeket már, nagyon álmos volt, s le is csukódott a szeme hirtelen. Még látta, ahogyan meglebben az ablakon a függöny és pirossá válik az angyal szárnyaitól.
A barlangban voltak újra. Vöröses árnyékot vetett a szikla falára a gyertya lángja, amikor a kislány megállt a lovagteremből nyíló ajtó előtt. A piros angyal elindult, és Manuela követte. Ahogy lépdelt a kanyargós járatban, érezte, hogy fölfelé tartanak. A következő kanyarban már hallotta is a zsivalyt. Hamarosan kiszélesedett a járat, és megpillantotta a hangoskodókat. Főurak lakomáztak egy hosszú, gazdagon megrakott asztal mellett. Teli kupákkal koccintgattak, köszöntőket harsogva, és zsírtól fénylő ujjaikkal kutattak finomabbnál finomabb falatok után a pecsenyéstálakban. Az asztalfőn ülő legdíszesebb öltözetű úr lassan, kimérten falatozott. Jobbról is, balról is beszédfoszlányok ütötték meg a fülét:
– Nem jut semmire, alig van a kincstárban elég arany…
– Még hogy én adjak több búzát nekik? Akkor mi marad nekem? Lusta népség, hát dolgozzanak többet…
– Az asszonyok folyton csak sírnak, nem jut minden napra új cipő, új ruha…
– Elfogyott a víz a faluból? Hát van lábuk, sétáljanak arrébb eggyel…
Az új király – merthogy ő volt a házigazda – csak hallgatott. Intett a szolgálónak, aki elvitte előle a tálakat – sok étel érintetlen volt még. A főszakács az ajtóban állt. A király biccentett felé, jelezve, hogy köszöni, finom volt a vacsora. Két tenyerével kis gömböt formázott, a szakács pedig mosolyogva meghajolt – tudta, hogy ma is jól fog lakni mindenki a várban és a faluban is. Mert amennyi elfér két tenyérben, az elég egy hasnak is – így mondja a bölcs új király. A urak teli szájjal és hassal értetlenül nézték a jelenetet.
Ekkor egy dió hullott le fentről, pont az asztal közepére, s hangos reccsenéssel kettétört. Tízen is kaptak utána – a zsákmányszerzés mohóságával tekintetükben. A barlang plafonján egy picike hasadékból kíváncsi szempár kukucskált. Manuela észrevette a mókust, aki hirtelen el is tűnt. A kislány érezte, hogy az angyal felemeli őt és viszi egyre feljebb, át a szűk réseken, a felszínre.
Hatalmas és csodaszép erdő középen álltak. Rengetegféle fa volt, s mindegyikből több száz vagy tán ezer, s mindnek volt valami finom termése, ami odavonzotta az állatokat. S a fák alatt mindenütt apró kis magoncok bújtak ki az avarból.
– Te itt laksz? – kérdezte Manuela a mókust.
Az éppen a fülét vakargatta, egy fenyőágon hintázva, miközben egy fenyőtobozt cipelt a szájában.
– Igen, ebben a nagy tölgyben van az odúm – válaszolta a mókus. – Meghívlak uzsonnára! Szereted a fenyőmagot?
– Azt sajnos nem – felelte a kislány. – De ha van mogyoród, azt szívesen eszem veled.
A mókus felszaladt az odújába. Hallatszott, ahogy matat odafenn, majd csalódottan dugta ki a fejét.
– Sajnos csak tobozaim vannak. A mogyorók nem fértek már be, de várj, megkeresem, hová rejtettem őket!
Azzal leszaladt, és ide-oda futkosva keresgélni kezdett a fák tövében. Itt-ott félrekotorta a lehullott leveleket, megkapirgálta a földet, majd odébb szökkent.
Végre talált két mogyorót.
– Csak ezzel tudlak megvendégelni – mondta, kicsit szégyenkezve. – Mindig ez van, megesszük, amit bírunk, de a többit olyan jól eldugjuk, ínséges időkre, hogy sosem találjuk meg.
Manuela elgondolkodva rágcsálta mogyorót, nézte az erdőt, a nagy és erős fákat, és a pici magoncokat, és hirtelen megértette.
– De hisz így lesz az erdő! Milyen ügyesek vagytok ti! Ha mindent megennétek, egyszer elfogyna az erdő…
Ekkor Manuela érezte, hogy egy toboz koppan a fején, aztán még egy és még egy. Nem tudta mire vélni a dolgot, csak a sokadik koppanásra ébredt fel.
– Szép jó reggelt, merre jártál? – kérdezte a tanárnő.
A gyerekek nevettek, s Manuela érezte, hogy kissé elpirul, aztán a dühtől egyre jobban elöntötte a pír az arcát. Majd hirtelen eszébe jutott – vagy méginkább a szívébe hasított – ahogyan a bölcs király csak ült az asztalnál és hallgatott. Így ő is csak hallgatott. Hamarosan kicsöngettek, ebédidő volt. Már nagyon éhes volt, alig várta, hogy lemenjenek az ebédlőbe és jól megtömje a hasát. Leves és második, mindig ennyit bírt megjegyezni, mindig mindent megevett, sőt többet is, mint ami neki járt volna.
– Csak egy husit kérek – mondta most a konyhásnéninek. – És csak egy marék rizst, mert az elég egy hasnak. A többit tessék odaadni annak, aki még éhes vagy akinek nincs is ebédjegye.
Leült a barátaival a szokásos asztalukhoz, és belekanalazott a levesbe.
– Ma különösen finom az ebéd, vajon ki főzhette? – ezen gondolkodott Manuela.
Az ebédhez pár szem diót is kaptak. Azokat a zsebébe dugta. Délután megkéri anyát, hogy sétáljanak el a kiserdőbe, majd keres nekik egy jó kis helyet, hogy belőlük is diófa lehessen.
HARMADIK RÉSZ
Három gyertya lángja égett már aznap este. Manuela egyre laposabbakat pislogott, ahogy hallgatta a mesét. Sivatagi homokvihar volt, mindenki félt, csak a csacsi nem, mert egy angyal vezette – erre még emlékezett, de aztán egyszerre eltűnt a sivatag és a barlang bejáratánál volt megint. Sűrű, fekete csönd volt, olyan mély, mint a tenger, se hold, se csillagok nem voltak az égen.
– Ennél sötétebb odabent sem lehet – gondolta, és belépett.
Almaillatot érzett.
– Milyen furcsa! – gondolta.
Ekkor vette észre, hogy egy almát tart a kezében. Benne egy gyertya, de az most nem égett, és nem tudta kitalálni, hogyan lesz fénye. Lábai elgyengültek, félelmet érzett, olyat, mint még sohasem. Sokáig állt csak ott, mígnem a csönd mögött meghallotta a hangot. Fehér palástba öltözött angyal állt előtte, énekelt, és hívta őt. Manuelát hirtelen elöntötte valami erő, hallotta gyorsuló szívdobbanásait, érezte, hogy menni kell! Követte az angyalt. A barlangi út ívesen haladt, úgy érezte, hogy már több kört is leírt, de mégsem ugyanott van, ment csak egyre beljebb. Lábai nem remegtek már, de szíve hangosan dobogott az izgalomtól és a vágytól, hogy megtudja, hová fog érkezni.
Hamarosan szűkülni kezdett a járat, egyre kisebbek lettek a körök, s egyszer csak hirtelen fény villant fel előtte. Egy fáklya lángja égett egy kör közepén. De sehol senki nem volt rajta kívül. Vagyis ketten voltak, ő és az angyal. A fáklya fénye fehér árnyékot vetett a sötét barlangi folyosóra, s úgy tűnt, hogy Manuela lélegzetének ütemére táncol a falakon. Lassan a fáklya felé nyújtotta almáját, meggyújtotta a gyertyát – magához vette a fényt. Az angyal maga elé intette, s ő bátran indult, érezte, hogy ez az út kifelé vezet majd, valahová.
Mégis, kifelé valahogy nehezebb volt jönni. Befelé hajtotta őt az ismeretlen felfedezésének izgalma. Most, kezében a Fénnyel, csak azt érezte, hogy feladata van. De mi lehet az? Lassan bandukolt. Most vette csak észre, hogy apró fények pislákolnak néhol a fal tövében. Valakik jártak már itt előtte… Letették a fényüket, hogy neki könnyebb legyen az útja… Ez jó érzés volt, a tudat, hogy a látszat ellenére nincs egyedül. Lehet, hogy neki is ezt kell tennie? Fényt vinni ismeretlenül, ismeretleneknek? Az angyal most mögötte járt. Tehát egyedül neki kell kitalálnia, mit tegyen. Ment, ment, ment. Ezen a részen egészen sötét volt, csak a saját gyertyája világította be az utat. Valahogy nem akaródzott megválnia a fénytől. Hisz akkor neki nem marad… A következő kanyarulatban teljes sötétség fogadta. És a remegő izgalom visszatért a szívébe. Úgy érezte, nem tud belépni abba a sötétségbe. Megreked itt.
Az angyal halk éneke azonban nem hagyta elveszni őt.
– Mindig elfelejtem, hogy ő is itt van – gondolta, és a remény újraéledt benne. – Most már mindig tudni fogom!
Azzal bátran lépett egy nagyot. És a szeme sarkából apró villanást vett észre a földön. Lehajolt, és egy halovány csillagot pillantott meg. Vajon hogy kerülhetett épp ide, a lába elé… Gyertyája fényénél alaposan szemügyre akarta venni, de a pici lángtól a csillag hirtelen felragyogott! Hirtelen megértette – ez itt az ő csillaga. Megtalálta a helyét az ismeretlenben. Ebbe a sötétségbe kellett elhoznia az ő fényét. Nem tarthatja meg magának, hisz nem azért hozta – dolga volt vele. Óvatosan letette almába szúrt gyertyáját a csillaga mellé.
– Ezentúl már itt is világos lesz – s azokra gondolt, akiknek ezáltal könnyebb lesz majd az útjuk.
Elvégezte a feladatát.
NEGYEDIK RÉSZ
A negyedik gyertya is égett már a koszorún.
– Anya, hagyd így ma, amíg el nem alszom és még utána is! – kérte Manuela édesanyját.
– De hisz nem félsz már a sötéttől – válaszolta anyukája mosolyogva.
– Persze hogy nem, csak azért szeretném, mert csodaszép, most olyan varázslatos – mondta a kislány.
Finom fenyőfaillatot érzett, miközben hallgatta a mesét. Csukott szemhéja mögött látott egy hosszú, lelógó fülű állatot, amint baktat az erdőben, hátán egy kék köpenybe burkolódzott asszonnyal. Lilás felhőfátyol simogatta az eget és borította színét a földre is. Halk zene hallatszott, valami finom hangszer hangja, lant volt talán. Manuela mosolyogva aludt el.
A lila angyal elvezette őt a barlanghoz, de ott megállt, nem ment tovább előtte. Manuela nem félt, belépett. De ez az érzés, ami belebújt most, rosszabb volt mindennél. Az angyalok hát visszamentek és itt hagyták őt… Teljesen magára maradt a sötétben, úgy érezte, mintha a világűr végtelenjében lebegne egyes-egyedül. Nincs senki és semmi más a világon. Végtelennek tűnő ideig sétált az úton, mígnem egy apró, kopogó hangra lett figyelmes. Az egyik koppanást a feje búbján érezte.
– Bocsi – szólt a mókus. – Csak én vagyok.
– Te? Hogy kerülsz te ide? – kérdezte Manuela.
– Jöttem az utamon és egyszer csak itt lettem. Te is látod? – kérdezte a mókus.
– Igen, azt hiszem látok valamit. Mintha egy halovány narancsvörös fény lenne a barlangban – felelte a kislány.
Ahogy közeledtek a fényhez, a barlang egyre jobban kiszélesedett, már nem is barlang volt többé. Hirtelen egy tisztásra értek. A távoli fény nem volt más, mint az éppen felkelő Nap korongja, s ahogy ébredezett, bevilágította a hegyeket maga körül, és az égboltra narancsfény-karéjt húzott. Ahogy a különös fényben úszó tájat csodálta, Manuela észrevette, hogy a tisztásra mindenhonnan ösvények vezetnek. És minden ösvényen érkezik valaki. Jöttek a kislovagok, a róka, a törpe, a két éhes vándor, a varázsló, de ott voltak a főurak is, a király, és még sokan mások, akiket nem is ismert. A távolban, nagyon messze egy csacsi baktatott, majd megállt. Ahogy a Fény rávilágított a csacsi hátán ülő asszonyra, olyan melegség öntötte el a szívét, amelyet még sosem érzett. Körülnézett és érezte, hogy nincs egyedül. Sosem volt, csak azt hitte. A Nap fénye mögött, láthatatlanul, rejtve még, egy csillag ébredezett.
